A turista a rózsaszínű felhőt, a délibábot, a szivárványt tartja „égi” tüneménynek, ami elkápráztatja, szárnyat ad fantáziájának. A metafora azt sugallja, hogy a kultúra és a művészet földön kibontakozó „égi tünemény”, ami a hétköznapok szürkeségét színpompába öltözteti. A kultúra a művészetben virágzik ki. Isten a világot szépnek teremtette, az embert felruházta teremtő erővel, hogy azt még szebbé varázsolja. Sokat vívódott Michelangelo a márványtömbbel, amíg Mózes arca lassan felderengett. Oly tökéletes a szobor, hogy a szemlélőnek az a benyomása: a mester nem is vésővel, hanem ecsettel dolgozott. A gigászi munka meghozta gyümölcsét, a mester életet lehelt a rideg márványba: Mózes majdhogynem megszólalt.

A kultúra és művészet a régi görögöktől napjainkig tartó szellemi erőfeszítés, ami az alkotás lázában tartja az embert. Szinte lehetetlen ebben a beláthatatlan, felbecsülhetetlen értékű kincstárban eligazodni. Megtalálhatók benne az ókor halhatatlan alkotásai, a középkor kőbe vésett remekei, a reneszánsz káprázatos festményei, szobrai, a felvilágosodás merész újításai, a modern kor elképesztő vívmányai. Hová, milyen irányba tájolódjék az érdeklődő, hiszen évezredek anyagi és szellemi kincseit szemlélheti. A kultúra és művészet tárháza beláthatatlan, az emberi élet viszont rövid, és az ember az arasznyi életet sem arra használja, hogy szellemi értékekkel töltekezzék, inkább anyagi javak után lohol.

Az ember az elveszett paradicsom képét vetíti maga elé, hasznot akar húzni mindenből, hogy élete egyre kényelmesebb, élvezhetőbb legyen. Alig figyel arra, hogy a kultúra és a művészet nem a haszonelvűséghez igazodik. Mennyit ér egy művészi alkotás? Mennyit ér Dante Divina Commediája, Shakespeare drámái, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Mozart szimfóniái. A könyveket, lemezeket aprópénzen megvásároljuk, de a bennük rejlő szellemi kincs felbecsülhetetlen. A művészetben bajos dolog a pénzt értékmérő eszközként alkalmazni. Igaz, a nagy művészek is olykor nevetségesen csekély összegekért remekműveiket bocsátották áruba, noha palotákat, kastélyokat, gondtalan életet érdemeltek volna halhatatlan alkotásaikért.

Ma Szathmáry György kultúrpolitikusra emlékezünk, és kérdezhetjük: hogyan viszonyul a politika a kultúrához? – Sehogy – válaszolhatjuk ösztönösen, csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom pénzügyi eszközökkel irányítja, jobb esetben befolyásolja a kulturális életet. Megjelöli vagy sejteti a számára kívánatos irányelveket, fejlődési modelleket. Nyilván nagy különbség van egy császár, egy király vagy egy köztársaság kultúrpolitikája között, mégis minden esetben a háttérben a pénz meghatározó szerepet játszik.

A történelemből tudjuk, hogy a kultúra művelése sosem járt együtt politikai-gazdasági függetlenséggel. A bárdok, dalnokok, lantosok éppúgy nem tudtak anyagi támogatás nélkül meglenni, mint később az írók, költők, zeneszerzők, festők, szobrászok, színészek. Szükségük volt királyi, hercegi vagy állami megrendelőkre, támogatókra. A kultúrának persze mindig voltak lázadói is Blake-től Bartókig, Villontól Adyig, de az ő harcias fellépésüket is befolyásolta a korabeli politikai, gazdasági helyzet, a nyílt vagy rejtett elvárások. A 18. századtól Anglia kedvező feltételeket teremtett, ettől kezdve a szigetországban a kultúra és művészet állami támogatás nélkül is zavartalanul fejlődött.

Minden politikai hatalom kinyilvánítja, hogy mit tart a saját szemszögéből fontosnak, és nyíltan vagy burkoltan támogatja azokat, akik az ő irányvonalához igazodnak. Mátyás királynak is valószínűleg ugyanúgy megvoltak a tiltott, megtűrt és támogatott művészei, mint a néhai román diktátornak. A Megéneklünk, Románia elnevezésű, kulturális programnak feltüntetett, valójában kultúrpropaganda-kampányt a kormány busásan finanszírozta, a fellengzős hazafias dalok szerzőinek, és a bálványozott pártvezérről készült giccses mázolmányok létrehozóinak jelentős összegeket fizetett.

A modern kapitalista demokráciák kultúrpolitikája egy korlátozott állami támogatáson és önkormányzati, alapítványi, egyesületi intézményrendszeren keresztül működik. A pályázók viszont már eleve számolnak a háttérlobbi tevékenységével. A művészi pályát nagyjából mindig a szegénység jellemezte.

A nyugati demokráciák, elnevezésükkel ellentétben, pénzügyi diktatúrákként működnek. Egy multinacionális cég, egy médiatulajdonos vagy éppen tőzsdespekuláns a demokrácia nevében előírhatja preferenciáit. A multimilliomos kultúrpolitikáját a kormány nem ellenőrizheti, az szabadon érvényesül.

A haszonleső pénzügyi háttérhatalom a kultúrát a reklámiparban eladandó árunak tekinti, jövőképről, építő jellegű szellemi kibontakozásról hallani sem akar. Milyen jövő vár a művészetre, kultúrára, ha mindent a pénz határoz meg?