Az ember az élet minden területén érvényesíteni akarja szépérzékét. Az iparban is. A használati tárgyakkal kapcsolatban a korszerű iparművészetről szólva nem érdektelen visszatekinteni a múltba, felidézni a görög művészetet. A görögök a hétköznapi életben is megjelenítették a szépet. A művészetet a „tekhné” szóval jelölték, ami ma technikára, fárasztó, igényes tevékenységre utal. A legkitűnőbb anyagból készült tárgy sem lehet értékes, ha fomája nélkülözi az esztétikai szempontot. A régi görög apró tárgyak, szobrocskák szépsége ma is felkelti figyelmünket. A görög régészeti leletek lenyűgöznek: A Peloponnészosz-félsziget a bukolikus egyszerűség szimbóluma, a napfényben fürdő tájak békés hazája, ahol a zöldellő növényzet a vörös földből bújik elő, ahol a klasszikus és a bizánci művészet egymásra talált, ahol egy csipetnyi velencei aroma és a török pikantéria fűszerezi a művészi ízlést. Megcsodáljuk a romlatlan Messziniát, az idilli Árkádiát, a kopár Lakóniát, Elisz szentélyét, Ithaka szigetén elmélázunk Odüsszeusz kalandjain.

Régen a tárgyak, alkotások nem az elillanó pillanat számára készültek, hanem a holnapnak, a jövendőnek. A régi faióra még ma is működik, a múlt század elején készült szék ma sem omlik össze, a dédnagymama bibliájának megsárgult lapjai ma sem hullanak szét. Őseink tudták, hogy a jövendő nemzedékek használják majd mindazt, amit ők szorgos munkával alkottak, hátrahagytak. Régen nem voltak minőségellenőrök, az emberek mégis igyekeztek minőségi munkát végezni. Megváltozott a világ. A fogyasztói társadalomban szinte minden a pillanatnak, a jelennek szól, ami rövidesen a szemétdombon köt ki.

A legkitűnőbb anyagból készült tárgy sem lehet értékes, ha formája nélkülözi az esztétikai szempontokat. A formatervezőnek a széleskörű gyakorlati tudás mellett szépérzékkel is kell rendelkeznie.

Ahogy annak idején, úgy ma is nagy az igény arra, hogy az emberek gazdagon díszítsék polgári otthonaikat, lehetőleg kedvező áron. Hogy ez az óhaj kivitelezhető legyen, létrejött a reprodukció. Az utánzat, a hamisítvány elfogadása ma már általános, a művészi értékeket kevésbé ismerő és értékelő átlagember beéri a látvánnyal. Mit sem számít, hogy az unokáknak, dédunokáknak csalódniuk kell majd, amikor elviszik az értékesnek vélt örökséget a szakértőhöz, többnyire abban a reményben, hogy egy addig fel nem fedezett „kincs” van birtokukban. Az értéknek tartott tárgy olyan, mint a pipacs, amely távolról virít, mint a virág, de amikor kézbe kerül, kiderül, hogy gyom.

Az apró pocelánszobrocskák, dísztárgyak azt a célt szolgálják, hogy kissé hangulatosabbá tegyék az otthon légkörét, oldják a szoba hangulatát. Soha nem az volt a rendeltetésük, hogy versenyre keljenek a művészettel. Túlzás lenne ezeket a tárgyakat a giccs mocsarába süllyeszteni, inkább egy ipari kultúra termékének kell tekinteni. A giccs és az apró dísztárgy csak néhány motívum tekintetében térnek el egymástól. Itt is vannak eredeti, és jól vagy kevésbé jól sikerült utánzatok, amelyek többnyire a Távol-Keletről származnak. És ahogy minden gyűjtőszenvedélynél történni szokott, a dísztárgygyűjtő is ismer bizonyos kritériumokat – legyen szó a festékbevonatról vagy a porcelán minőségéről, ezek a szempontok megkülönböztetik egymástól az értékesebb és a kevésbé értékes darabokat.

A nipptermelés a 18. században kezdődött, és a 19. században érte el csúcspontját, majd később alábbhagyott. A gyűjtők körében népszerűségnek örvendenek azok a darabok, amelyek régebbi időkben készültek. Ezeket megnemesítette az idő, korábbi stílusjegyeket mutatnak fel. A nippek vélhetőleg sok ember számára egyfajta pillanatnyi hangulatváltást jelentenek a terhes hétköznapokban.

Az ember veleszületett szépérzékére vall, hogy háza kertjébe vagy a panellakás csöppnyi erkélyére is valami szépet akar varázsolni. A tömegigény kielégítésére megjelentek a kerti törpék, amely a legismertebb giccstárgy. De honnan is származik a kerti törpe? A törpe- és gnómfigurákat már az ókori Rómában védelmi funkcióval ruházták fel, hogy elriasszák a tolvajokat. Az is kiderült, hogy régen a bányákban az alacsony termetű emberek szolgáltak a kerti törpe mintaképéül. Ezeknek az apró termetű embereknek varázserőt tulajdonítottak, akik a legnezebb munkák elvégzésére is alkalmasak. Csak később öltöztették őket piros sapkába és színes köténybe.

Az elismert kertitörpegyártók rendszerint plágiumpereket nyernek, ám ez – bánatukra – nem tartja vissza a külföldi konkurenciát a másolatok gyártásától. A giccs világában is ádáz küzdelem zajlik, akárcsak az élet minden területén.