Csendre, nyugalomra vágyunk, Petrarca szavaival élve: „Kerestem a magányt, látták ezt a martok, rétek, erdők, hogy elkerüljem az ostobákat és rövidlátókat, akik eltévesztették az égbe vezető utat.” A hangzavar környezetünkben és világszerte egyre nagyobb méreteket ölt.

A középkorban a zene Isten dicsőségét hirdette, ma többnyire a zeneszerző hírnevét reklámozza. Luther szerint Isten dicséretét az emberi dicsekvés váltotta fel. A zene is tükrözi világunk átláthatatlan kuszaságát. Soha nem szólt ennyi zene ilyen változatosságban. Mindenhol, minden hangszeren, mindenféle zenének nevezett hangáradat önt el a benzinkúttól a bevásárlóközpontig, az okostelefontól az utcai hangszóróig. Mindegy, hogy mi, csak valami szóljon – mondta egy taxisofőr, amikor utasa megkérdezte: nem zavarja, hogy hosszú órákon át hallgatja azt az egyveleget, amit a rádió sugároz, és amit az utca zaja fokoz? Nem, kisgyermek koromtól hozzászoktam – hangzott a válasz. A sokféle forrásból érkező fülsiketítő hangok elárasztanak. Egyszerre mindenre akarunk figyelni, valójában alig ragadja meg valami igazán a figyelmünket. Kerüljük a csendet, az egész világ zajong, félünk önmagunktól. Nincs nyugta a világnak, hajszol valamit, mindegy, hogy mit. S hogy a hangzavar még nagyobb legyen, jógik, guruk reklámozzák nézeteiket, feministák, anarchisták vívnak szócsatákat. Konzervatívok érvelnek liberális polgártársaikkal, új nézetek képviselői jogaikat követelik a törvényhozóktól. A hangzavar szólistái között megtalálni számos szekta képviselőit is.

Érezzük, hogy a zaj beteggé tesz, így aztán felfedezzük a hallgatás gyógyító értékét. A csönd arra késztet, hogy önmagunkra találjunk, befelé forduljunk. Hogy megszívleljük a szerzetes feljegyzését: „Harminc éve, hogy már nem bűneim miatt imádkozom Istenhez, hanem azt kérem: Uram, oltalmazz nyelvemtől!” A hallgatásban az ember önmagával találkozik, leleplezi önmagát, rájön, hogy folyton önmaga elől menekül. Ha egyedül van, szükségét érzi valamilyen elfoglaltságnak. A rádióra, televízióra szükség van, ami azzal a veszéllyel jár, hogy elveszítjük önmagunkat.

Napjaink hangzavarában sokak számára létszükségletté válik, hogy visszavonuljanak a hangos forgatagból és csöndre találjanak. A hallgatásról szóló könyvek tömege ékesen bizonyítja, hogy milyen sok ember vágyódik a csönd után.

Az éjszaka a csend, a nyugalom ideje. A természet elpihen, megnyugszik. Nemcsak nappal, de éjszaka is lehet tájékozódni a csillagok állásából. Az éjszaka az elmélyülést, a hitet példázza. Szükség van az éjszakára, szükséges a hit sötétje, hogy a túl nagy fény el ne kápráztasson. A hit nem valamiféle isteni fortély, amellyel a Teremtő elrejtőzik az ember elől anélkül, hogy azt megokolná. A hit szükséges, pótolhatatlan fátyol, amelyen át a lélekben lévő isteni élet fejlődési szakaszaihoz mérten, fokozatosan megjelenik a bizonyosság. Senki sem pillanthatja meg Istent, csak a halálban – mondja az Írás. A földi élet felkészülés az Isten látására.

A középkorban az ég nem volt annyira sötét, mint a mai halandó számára. A letűnt idők embere könnyebben hitt. A hit Isten ajándéka és az istenkeresés eredménye. A lét óceánján Isten csónakot és evezőt ad, de hozzáfűzi: az evezés az ember feladata. Isten Jézusban jelent meg világunkban. Harminc éven át egy fedél alatt élt szüleivel, Mária és József hallotta szavát, látta a homlokán gyöngyöző verítéket, szemlélte kérges tenyerét. A Megváltó életében minden olyan egyszerű, magától értetődő, természetes volt. Senki sem sejtette a nagy titkot, nem gondolta, hogy az ács fia valójában Isten fia, a testté lett Ige, az új Ádám, a földre szállt ég. Az ég ura a méltóság helyett a méltatlanságot, a rang helyett az alázatot, az uralkodás helyett a szolgálatot választotta.

Az embert már testi alkata is arra emlékezteti, hogy mivel két füle és egy szája van, kétszer annyit hallgasson, mint amennyit beszél. A bölcs keresztény szemlélet arra késztette a szerzeteseket, a lelki élet nagyjait, hogy a magányban, csendben keressék azt, amit a lármában nem lehet megtalálni. A mi korunknak már alig vannak eszményképei. A vonzó eszményképek helyébe a bálványok léptek: a sztár, a filmcsillag, autóversenyző néz le ránk a filmekről, képeslapokról. A reklám szereplői megbabonázzák a fiatalságot. Az erkölcsi határok feladása nihilizmusra készteti a mai embert. Ebben a zavaros felszínen úszó világban a csendben, imában az Istent megtaláló lelki emberek halkan azt üzenik: a keresztény életszentség története egyedülálló, egyedül ez képes újra felismerhetően megjeleníteni Krisztust a modern világban.