A fogyasztói civilizáció polgárai hogyan válaszolnak az emberi lét egzisztenciális kérdéseire? Honnan jövünk, hová tartunk? Mi az értelme és célja az életnek? Feltűnünk, és nyomtalanul eltűnünk a lét tengerében? Ezeket és a hasonló kényes kérdéseket sokan fel sem teszik. A reklám világát nem érdekli a végső cél, beéri a beharangozott, átmeneti boldogsággal, ezért az életet beárnyékoló bűnt, mint zavaró tényezőt, kiiktatja a gondolkodásból. A bibliai üzenetet idejétmúltnak tekinti, a „szeresd felebarátodat, mint önmagad” helyébe a „szeresd, valósítsd meg önmagad” programot iktatja, amit a nap huszonnégy órájában reklámoz. A hatás tömegeket érint: az önmegvalósulás illúziójában a hagyományos értékrendtől egyre többen eltávolodnak.

A nap szülötte piarista szerzetes volt, aki több mint kétszáz éve született. Megváltozott azóta a világ, de az evangéliumi eszménykép, amelynek szolgálatába szegődött, változatlan. Amikor szerzetesről esik szó, Ady A Patyolat üzenete című versét idézhetjük: „Boldog, ki Isten kegyelmében / Fehérre aszatja magát. / Tíz-húsz, szent böjtű, kámzsás barát / Szép árnyéka táncol körül. / Be boldog, aki nem örül.”

A költő idejében a kolostorok még vonzották a fiatalokat, sokan Isten szolgálatára szentelték életüket. Napjainkban már alig akad, aki a szerzetesi hivatást választja. Kevés szó devalválódott az utóbbi időben annyira, mint az aszkézis. Valóságos erkölcsi „árfolyamzuhanása”, értékcsökkenése van a fogalomnak, nemcsak a keresztényellenes kritikában, de még a keresztény szóhasználatban is. Újabban a lelki irodalomban az aszkézis szó helyett más kifejezést használnak: lelkiségről, megszentelt életről szólnak az írások. Az aszkézis szó a görög nyelvből került a lelkiség szótárába. A katolikus irodalomban azt a tudatos, következetes fáradozást jelenti, amellyel a szerzetes Krisztus követésére vállalkozik.

Manapság határozott aszkézisellenesség tapasztalható, ami részben a termelés és fogyasztás növelésére beállított kapitalista gazdasági rend, részben a korábbi, csak tekintélyi alapra épített erkölcsi követelményrendszerek eredménye.

Joggal merül fel a kérdés: mi az oka a fogalom mellőzésének? E fordulathoz és a lelkiség új szemléletének megszületéséhez sok világi tényező járult hozzá. A szellemi élet magasabb szintjén kétségtelenül hatott Nietzsche egyházellenes támadása. Szerinte Krisztus, „a sápadt Galileai” akadálya a bátor, erős, korlátokat nem ismerő emberfeletti Ember megszületésének. És idővel az európai gondolkodásba is mind jobban beszüremkedett a freudi mélypszichológia valláskritikájának hatása is. Ez az irányzat meg akarta szabadítani az embert az „elidegenedéstől”, ami szerint az ösztönök elnyomása megcsonkítja, megnyomorítja az embert, akadályozza önmaga megvalósítását, kiteljesedését.

Az aszkézis szó a Szentírásban nem szerepel, a II. Vatikáni Zsinat terjedelmes határozataiban is mindössze kétszer találkozunk a fogalommal. A lelki irodalom inkább keresztény lelkiségről, világi spiritualitásról beszél, ami nyilván nem azonos a világias lelkülettel. A Zsinat új szemléletet fogalmazott meg, az egyház és világ közötti viszonyt az új idők szellemében értelmezte, és ezzel akaratlanul is hozzájárult az aszkézisfogalom térvesztéséhez. A zsinati dokumentumokból kiolvasható, hogy az egyház nem merev teológiai, szociológiai keretek közé szorított intézmény, a bibliai metafora szerint nem tartja magát a világtenger „szennyes” hullámain hányódó Noé bárkájának, maga is folytonos tisztulásra szorul a végső cél elérése érdekében.

Az aszkézis ma nem tűnik korszerűnek, de annak tartalma ma is, és minden korban időszerű lesz. Döntő kérdés: hogyan értelmezik a keresztények Jézus félreérthetetlen szavait: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem követ engem, nem lehet tanítványom.” Az igazi aszkézis sohasem emberközpontú, hanem mindig Istenre irányul. A nem vallási indíttatású aszkézis idegen a keresztény eszménytől, az csupán sportdicsőségre vágyó tréning, vagy a természetes etika szintjén emberi dicsőséget hajhászó teljesítmény. Nem evangéliumi embert, hanem bajnokot, sportcsillagot mutat fel a világnak. A krisztuskövetés a hit aszkézisére épül, hiszen a hit a keresztény ember alapállása. És bár a hit határtalan horizontot nyit meg a lét és a világ megismerésében, lényege szerint mégis aszkézissel, vagy ha úgy tetszik, lemondással jár A keresztény ember a hitben „igent” mond Istennek, és egy korlátlan bizalmi aktusban Teremtőjének ajándékozza magát.

A szerzetes a Jókai szerinti „szegény gazdag”, aki örömmel hozza meg áldozatát az örök boldogság megszerzésének reményében.

.