A reformkor Magyarország történetének izgalmas szakaszát tárja elénk. Az elnevezés azt sugallja, hogy olyan időszakról van szó, amikor lényeges változások mentek végbe. A költő Kölcsey Ferenc így fogalmazta meg e korszak lényegét: „Jelszavaink valának: haza és haladás.” A két szóban felismerjük a feudális társadalom felbomlását és a polgári társadalom megjelenését. E merész program véghezviteléhez reformprogramra volt szükség, ami körül politikai küzdelmek dúltak. Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor is kezdődött a reformkor. Sokan azt állítják, hogy irodalomtörténeti szempontból 1825, az Akadémia megalakulása és Vörösmarty művének, a Zalán futásának megjelenése a kezdet. A történelemtudomány pedig 1830-at tekinti a reformkor kezdetének, annak lezárulása viszont egyértelműen 1848. március 15-éhez, a szabadságharc kirobbanásához köthető. Jósika Miklós ennek a mozgalmas korszaknak kard- és tollforgató szereplője volt. A szabadságharcban való tevékeny részvétele miatt száműzetést kellett vállalnia, ami lehetővé tette, hogy Európát bebarangolja, megismerje. Regényeiben kalandos útjairól színes beszámolót tár az olvasó elé.

Jósika Miklós gazdag erdélyi szellemi örökség képviselőjeként lépett színre, hiszen Erdélyben találjuk a 18. századi felvilágosodás első magyar nyomait. Erdélyi volt azoknak a bécsi magyar testőrgárdistáknak a zöme, akik a nemzeti irodalom megújításában döntő szerepet játszottak. Az erdélyi szellemiség az egységes magyar kultúra része, azzal együtt fejlődött. A 18. században valósult meg a nagy magyar álom, Magyarország és Erdély kétszáz éves szétszakítottság után újra egy király alatt egyesült, de nem úgy, ahogy azt az erdélyiek akarták. Egy volt a király, de Erdélyt és Magyarországot jogilag mégsem egyesítették, külön kormányozták a két országrészt, hogy ezzel is gyengítsék a magyarság erejét.

Az erdélyi kultúrára mostoha idők vártak, nem volt többé fejedelmi mecénás, a Bécsben élő uralkodónak nem volt szívügye az erdélyi magyarság sorsa. A magyar nyelvű könyvek száma a múlthoz viszonyítva visszaesett. De az erdélyi műveltség gyökerei épek voltak, a bécsi áramlat nem semmisíthette meg az évszázadok szellemi értékeit. Erdély önerejéből továbbra is megtalálta az utat a szellemi kibontakozáshoz. A humanizmus és reformáció szólaltatta meg továbbra is Erdély sajátos hangját. Történelmi események, lakomák, vadászatok idilljeinek és véres háborúk, összeesküvések, kivégzések sötét árnyékainak felidézése mellett az emlékiratok magas szintű kultúráról tesznek tanúságot.

Jósika Miklós az Abafi című sikerkönyvével lepte meg olvasóit. Egycsapásra meghódította olvasóközönségét, Erdély festői tájainak művészi leírásával, szerelmi kalandok megörökítésével belopta magát olvasói szívébe. Emlékirata utolsó lapján megemlékezik könyve fogadtatásáról is, amelyben a siker mellett a kritika epés vádját sem hallgatja el. Elmondja, hogy néhány kritikusa szerint regényeit nem is ő, hanem Szurdokon egy román pópa írja – akiről azonban ő kiderítette, hogy az illető nem is tud magyarul. Ezzel kritikusai torkára forrasztotta a szót.

Történelmi regényei már nem arattak általános elismerést, kritikusai azt kifogásolták, hogy a múltból felelevenített események nem eléggé korhűek. A történelmi regényírónak a rendelkezésre álló forrásokat össze kell gyűjtenie, de a rejtett szellemi, pszichológiai elemeket csak történelmi intuícióval képes megjeleníteni. Az írónak művészi szinten kell előadnia a régmúlt eseményeit, ami ha kevésbé sikeres, akkor szemére vetik, hogy nem történelmi regényíró, hanem históriás kisiparos. A múltat nem könnyű megszólaltatni, nehéz megítélni, hogy mi benne a bizonyosság, és mi a felszínes, tetszetős vélemény.

A történésznek és a történelmet megszólaltató regényírónak bele kell élnie magát a múltba. A források, az emlékek, az emlékezet áll rendelkezésére. Ha e három tényező egybevág, akkor megközelítőleg hiteles képet közvetíthet. A történeti igazság annál hitelesebb, minél inkább megegyezik a korábbi történelmi tekintélyek véleményével. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a történelem berkeiben kutakodónak mindent el kell hinnie, amit az elődök állítanak, hiszen a történelemben nincsenek megfellebbezhetetlen igazságok.

A történelem tanulmányozása sajátságos diszciplína. A múltba tekintőnek számolnia kell azzal, hogy a rendelkezésére álló forrás lehet szószátyár, hiányos, tudatlanságból vagy szándékosan elferdített. A történetírás feladata a történtek ábrázolása, de az egykor valóban megtörtént eseményeknek csak kevés része jeleníthető meg, a többit ki kell következtetni, ki kell „találni”. Aki arra vállalkozik, hogy a múltat megjeleníti, annak egyszerre szenvedélyes kutatónak és poétának is kell lennie, aminthogy a história is tudomány és művészet egyaránt. A históriát olvasó egyik szemével a múltat, a másikkal a múltat megjelenítő írót szemléli.