Maréknyi nép vagyunk Európában. Petőfi felkiált: „Isten csodája, hogy áll még hazánk.” Ezer esztendőket még a nagy népek is csak csodák révén élhetnek. A virradatra váró a láthatár peremén a felkelő napra figyel, a fényárban gyönyörködik. Az ázsiai őshazát elhagyó, új hazába vándorló eleinket a felkelő nap az őshazára emlékeztette. Keletről jöttek, de nem üres kézzel, magukkal hozták szellemi kincseiket: hitüket, nyelvüket, hagyományaikat, művészi értékeiket. Nyugatiakká lettek, lelkileg mégis ezer szál kötötte Kelethez őket. Eurázsia testesült meg bennük.

Olykor elmerengünk a régmúlton, amelyet csak sejtünk, de nem ismerünk. Elképzeljük, ha a rovásírással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regösök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe, ha régmúltunk bölcsőjében fejlődhettünk volna, talán Kínához, Japánhoz hasonló kultúrát teremthettünk volna. Csakhogy mindez ábránd. Vezéreink, nagyjaink a szellemi Nyugattal eljegyeztek, európaiak lettünk és vagyunk.

A régész és a történész feladata, hogy bevilágítsa azt az utat, amelyet a magyarság a honfoglalás óta megtett. A régész tárgyi forrásanyaggal, a történész írott szövegekkel dolgozik. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, egymásra vannak utalva, ki kell egészíteniük egymást. Az emberiség őskorában a döntő szó az archeológusé, később, az írásbeliség elterjedésével a vezetést kétségkívül a történettudomány forráseszközökkel dolgozó szakágai veszik át, de ezek nem nélkülözhetik a régészetet.

Milyen eszközök állnak a történettudomány rendelkezésére? A legfontosabbak az írásos feljegyzések lennének, ha léteznének, de 10. századi hazai, írott forrásaink nincsenek. A későbbi krónikák, a szentek legendái és az oklevelek sok hasznos adatot tartalmaznak, ezeket azonban kritikával kell kezelni.

A 19. század második felében közzétett finnugor elmélet villámcsapásként érte mind a történészeket, mind a magyar közönséget. A magyarság eredetét értelmező új irányzat elsöpörte a hagyományt, a krónikák, feljegyzések állítását, a környező népek írásos emlékeiben található adatokat, és sebtében összeállította, és már-már dogmává nyilvánította a finnugor származáselméletet. Eszerint a finnugor népektől származunk, a szkíta, hun rokonság tana csupán romantikus álmodozás. Legközelebbi rokonaink a vogulok és osztjákok. Ez tudományos felfedezés, a többi mese!

Az agresszív, propagandára emlékeztető új elmélet képviselői inkább meghökkentettek, mintsem higgadtan, tárgyilagosan, a tudomány rangjához illő módon érveltek, mintha a magyar származáselmélet hagyományos képviselői nem azok a tudós emberek lennének, akik nagyon is tudják, hogy a krónikák egy mitikus világszemléletet tükröznek, a mítoszokból kell a valóságot kihámozni.

Krónikáink mítoszai a magyar nép eszmélődésének, szellemi fejlődésének értékes emlékei. Megőrizték hagyományainkat, mondáinkat, hitvilágunkat, művészetünket. Ipolyi Arnod szerint: „A nemzeti érzés az, amely már krónikáink egyediségét megalkotja. Méltó büszkeséggel tekinthet rá minden magyar szem (...) Nem átallom kimondani, hogy egyedül állanak e tekintetben a maguk nemében a középkorban.”

Mondák színezik múltunkat: a csodaszarvas regéje, Emese álma, Lehel és Botond hőstettei, a fehér ló mondája. De miért zavarja ez a finnugor elmélet híveit? A krónikák színes leírásaiban a történelmi igazság magvait kellene keresniük, és nem eleve elutasítani őket. A finnugor irányzat képviselői hosszú időn át, sőt manapság is szekértáborharcot vívnak a hagyományos, nemzeti történelem védelmezőivel szemben, miközben krónikáink tekintélyét folyton rombolják. Kizárólag a nyelvkutatás eredményeire építették fel a magyar nép őstörténetét. Nem számolnak azzal, hogy időközben egyre újabb – őstörténetbe nyúló – tudományok születtek: a régészet, a néprajz, az embertan, amelyek szintén a régmúltat kutatják, és felfedezéseik megingatják a finnugor elmélet egyeduralmát.

A nyelvtudomány eredményei szilárdak, a finnugor nyelvcsaláddal való rokonság szókincsben, hangtani, nyelvtani jelenségekben tetten érhető, bizonyított. Csakhogy a magyar népnek vajmi kevés köze van legközelebbi nyelvrokonához, az obi-ugurokhoz – mondja a régész. A nyelvtudósok, amíg megmaradnak a nyelvtudomány keretei között, hitelesen beszélhetnek, de amikor eredményeikből őstörténetet alkotnak, túllépik hatáskörüket, és hitelüket veszítik. A járáshoz legalább két lábra van szükség. Az egy lábra támaszkodó nyelvészet nem visz közelebb a magyar őstörténet feltárásához.

A történettudomány a székely nép eredetével kapcsolatban is nagy adósságot kellene hogy törlesszen. Erdély története megjelent ugyan három vaskos kötetben, de a székelyekről mindössze négyoldalnyi szöveg szól, érdemben semmi újat nem hoz, a jól ismert megalapozatlan feltevéseket említi. A vér nem válik vízzé: sokan ma is a múlt, régmúlt felé fordulnak, a történelmet vallatják!