A napjaink társadalmát fenyegető legnagyobb veszély nem a rák vagy a szívhalál, hanem a társadalom atomizálódása, a közösségek, családok felbomlása. Szinte mindenki magával van elfoglalva, siet, nincs idő egymásra figyelni, egymást meghallgatni. Ebben a légkörben lehetetlen az egyéni érzések, fájdalmak felszínre törése. A biológiai halál – megrázkódtatása ellenére – emberi természetünk velejárója. Az igazi kihívás a lelki elesettség, az életvágyak kihalása, a jövő iránti közöny.

A rendszerváltás óta eltelt három évtized után már látható a demokrácia hozadéka és hiányossága: a szegények továbbra is szegények, a gazdagok egyre gazdagabbak. A demokrácia mézeshetei után Marosvásárhelyt a magyarok ellen szervezett utcai támadás hideg zuhanyként hatott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi, kisebbséget sújtó román politika a rendszerváltás után sem változott. A diktatúra idején burkolt intézkedésekkel korlátozták a kisebbségek jogait, a rendszerváltás után nyíltan zajlott ugyanez a folyamat. Elég csak a székely zászlóval kapcsolatos tilalomra gondolni, ami a román politika karikatúrája.

Lassan az átmenet gazdasági folyamatára is fény derült. Nyilvánvalóvá vált, hogy a diktatúra színt váltott, a régi rendszer emberei a rendszerváltás zűrzavarában privatizáció címén megkaparintották az államvagyon jelentős részét. Hogy előnyökhöz jussanak, felhasználták kapcsolatrendszerüket, a sajtót, a tömegtájékoztatást. Most ők a kapitalisták a demokrácia mezében. A kép olyan, mint mikor vendégségben leoltják a villanyt, és ott van az asztalon az államvagyon, és aki bírja, marja. Nyilván az harácsol a legtöbbet, aki közel van az asztalhoz, vagy élesebb a karma. A hatalmon lévők arra tették rá a kezüket, amit elértek. A katonai vezetők a hadsereg autóparkját, az egészségügyiek a gyógyszerlerakatokat, a hivatalnokok a sebtében kiállított engedélyeket, a vállalati igazgatók nyugati érdektársaiknak potom áron osztottak szét minden elérhető állami vagyont, busás részesedés ellenében.

Rövid idő leforgása alatt kétszer árusították ki az országot. Először akkor, amikor a kommunisták kiadták a jelszót: „Vedd vissza, amit a földesúr, a kizsákmányoló, az egyház elvett tőled!” Csakhogy a nép akkor még nem tudhatta, hogy amit visszavesz, azt nem az övé lesz, hanem a hatalmon lévők birtokába jut.

A második harácsolás akkor ment végbe, amikor a gazdaságilag leépült országot azok árusították ki, akik a hatalom birtokában voltak. A fosztogatási-osztogatási időszak rövid idő alatt lezárult. Azóta drákói ítéleteket hoznak a megélhetési bűnözőkre, tyúktolvajokra, jogállamban élünk jeligével. A „nagyhalak” továbbra is zavartalanul úsznak. A kapzsi vagyonszerzés antinorma, de a balkáni országban norma lett.

Nemrég a riporter arról faggatott egy takarítónőt, hogy mit gondol arról az úrról, akiről a sajtóban megszellőztették, hogy törvénytelenül nagy pénzt vágott zsebre. – Nincs abban semmi rendkívüli – mondta az interjúalany –, hisz manapság mindenki úgy boldogul, ahogyan tud. Csak én vagyok az a szerencsétlen, aki a seprűn és felmosóvedren kívül semmit el nem vihetek.

A kereszténység tanítja, hogy a bűn beárnyékolja, megsebzi az emberi természetet. A modern erkölcs épp az ellenkezőjét hirdeti: nincs bűn, mindenki ártatlannak születik. A fogyasztói társadalom kiszorítja a világból a spirituális dimenziót. A konzumideológia az örök értékek semmibevevését sürgeti, az időbeli javakért feláldozza az ember természetfölötti hivatását.

Korrupcióról hallunk mindennap a híradásból, amire megvan a találó magyar kifejezés: sáp, kenőpénz, csúszópénz, hálapénz, rokoni összefonódás, ügyeskedés. A kiskapuk gyengítik az amúgy is gyenge társadalmi szolidaritást, az emberek közötti felelősségtudatot. Ha a polgár folyton korrupcióról hall, lassan feljogosítva érzi magát, hogy ő is megszegje a törvényt, naivságnak tartsa a tisztességes magatartást.

A demokráciában a leváltható hatalom időről időre változik, a kormányok követik egymást, de a háttérben van egy leválthatatlan hatalom, amelyet a nemzetközi pénzoligarchia, a világ monetáris vezérkara testesít meg, ami a kelet-európai országokat is behálózta. Ez saját érdekein kívül nem ismer se Istent, se embert. Kíméletlenül szétveri a hagyományos értékeket: a családot, a közösséget, a nemzetet. Semmibe veszi a hitet, az erkölcsöt, az emberi méltóságot, mindazt, ami értelmet és tartalmat ad az életnek.

A kapitalizmus elhozta a piacgazdaság színes kínálatát, miközben lerombolta a társadalom megszokott életvitelét. Keveseknek új reményt csillantott fel, a tömegeknek pedig félelmet, létbizonytalanságot okozott. Szabadságot hirdet, miközben a polgár rabja az anyagelvű, liberális világrendnek.