Az iparművészet a közelmúlt művészeti ága, alig kétszáz éve jött létre. Herepei János muzeológus Az aradi és szegedi bokály című könyvében iparművészeti tárgyak leírásával foglalkozik. Megállapítja: szépség a mindennapi életben – ez az iparművészet lényege: színesebbé, hangulatosabbá varázsolni mindennapjainkat. Környezetünk közelebbről érint, hatással van ránk. Egy lakás képek, vázák, gyertyatartók, szőnyegek, cserepes virágok, díszpárnák nélkül komornak, életidegennek tűnik. Annyira hozzászoktunk a környezetünkben lévő sok apró tárgyhoz, hogy már szinte észre sem vesszük őket. Csak akkor figyelünk fel rájuk, amikor már túl sok van belőlük, lakásunk bazárra kezd hasonlítani. Ízlésünk időközben változik, másképpen kezdjük szemlélni azokat a szobadíszeket, amelyekhez korábban ragaszkodtunk. Dísztárgyak, amelyek évekig hangulatot, üzenetet sugalltak, lassan elveszítik varázsukat, ezért túlteszünk rajtuk. Ugyanakkor az íróasztalon, könyvespolcon egy másik dísztárgy, amelyre korábban fel sem figyeltünk, egyszerre érdekesnek tűnik, megnyeri tetszésünket, gondolatokat ébreszt bennünk.

Az iparművészet többnyire a népművészetben gyökerezik, ezért a népi jelleg az iparművészetben gyakran szembetűnően nyilvánul meg. Népművészet alatt a városi kultúrától elütő vidéki népréteg művészi gyakorlatát értjük. A népművészetnek, akárcsak a népdalnak, igen nagy a jelentősége az ősi szépérzék, ízlés megőrzésében, bár elszigeteltségénél fogva fejlődési lehetősége korlátozott. A népművészet szakértői elcsodálkoznak egy-egy jelentéktelennek tűnő tárgyon, ami környezete számára alig mond valamit.

Az iparművészeti irányzatok időnként változnak, az emberek újat várnak, mást és mást tartanak szépnek. A letűnő és születő irányzatok változatossága nyújtja a művészet örök varázsát. Sokan felteszik a kérdést, miért van szükség a művészeti irányzatok változására, amikor a görög szobrászat vagy akár a reneszánsz festészet a szépségeszmény csaknem tökéletes visszfénye? Miért teremtett a középkor sajátos, a hagyományos ábrázolástól elütő madonnatípust, holott az antik világ készen kínálta a maga szépségideáit? Vagy a ma festészete miért nem követi a korábbi művészeti irányzatok törekvéseit?

A művészet illetékesei szerint minden művészeti szemlélet, irányzat idővel elhasználja, elkoptatja kifejezési eszközeit, elérkezik ahhoz a határhoz, amelyen túl már nem képes újat, élményt nyújtani. A stílus hanyatlása akkor veszi kezdetét, amikor már a nagyok is csak ismétlik önmagukat, követőik pedig a korábbi művek elemeiből élősködnek. Ekkor jelenik meg a giccs, a művészi alkotások másolata.

A jellegtelen, szürkés agyagot a tűz kerámiává égeti, a színezőanyagot megolvasztja, csillogó zománccá változtatja. A művészt belső tűz fűti, melynek kipattanó szikrája az ötlet, amit formába kell öntenie. A művészi alkotás magával ragad, új színbe öltözteti az anyagszerű szürke valóságot.

A bibliai prédikátor sötét színűnek látja a világot, azon kesereg, hogy egyhangú, unalmas, színtelen az élet, mindig ugyanaz történik: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint, semmi sem új a Nap alatt. Ha azt mondják valamire, lám, ez új, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak.” (Préd 1,9–10) A művész ennek szöges ellentétét állítja: káprázatosan szép, sokszínű a világ, csak fel kell fedezni. Aki képes csodálkozni, az nem ismeri az unalmat. A művész észreveszi azt, ami mellett figyelmetlenül elmegyünk, a sokszínű világot varázsolja elénk a maga szuggesztív, teremtő erejével.

A jól sikerült fotón csak az álló pillanat látható, amelyben a fénykép készült. A festőművész viszont sűrít, a mozdulatlan állókép helyett élő képet varázsol elénk. Belop valamit a kompozícióba, ami a látvány előtt és után történt. Életet lehel a műbe, mint Isten is tette a földből alkotott emberrel. Ezt alig lehet megtanulni, erre születni kell.

A művészi alkotás folyamata a ki nem nyílt rózsára emlékeztet. A rózsa lassan bontakozik ki, egy ideig levelekkel eltakarja, magába rejti szépségét, de az eső, a napfény hatására kinyílik, és a kopár, barátságtalan környezetet virágoskertté varázsolja. Nem láthatunk bele a művész lelkébe, nem követhetjük az alkotás belső folyamatát, a létrejött, kész művel találjuk szembe magunkat, ami magával ragad. A művészi alkotásban az anyagi világ megdicsőül. A modern világban nincsenek csodák – állítják sokan, amit a művész cáfol. A művészet a „csodák” tárháza.