A szöveg láttán az operarajongó fülében felcsendül Verdi Nabuccójából a Rabszolgák kórusának dallama. Van-e szenvedélyesebb vágy, mint rabszolgaságból szabadságra ébredni?

Egyes népek azt tartják, hogy az istenek lepkéket küldtek a földre, hogy szépségükkel, szárnyalásukkal a szolgaságban tengődő embereket felvidítsák, elkápráztassák. A nap szülötte lepkerajongó volt, lepkeszenvedélyének hódolva telepedett az Erdélyi-érchegység és a magyar Alföld peremvidékére, Borosjenőre, ahol kedvtelésének élhetett. De nem érte be e tájjal, a Retyezát lepkevilágát is tanulmányozta, és monográfiájában megörökítette.

Aligha van csodálatosabb látvány, mint a pillangó születése. A föld jelentéktelen rovaraként jelenik meg, később gubót hoz létre, majd a szűk keretet szétfeszíti, és a színpompás pillangó szárnyra kel. Az átalakulás a néző szeme előtt megy végbe. A metaforáknak, szimbólumoknak ez a jelenség egyszerű és nagyszerű magyarázata: a kép túlmutat önmagán, a képek elkápráztatnak, emlékezetünkben megragadnak.

A tudományos kutatás szemben áll a szimbólumokkal, amelyek emberi mivoltunk nélkülözhetetlen tartozékai. Nélkülük eltűnnének az útszéli feszületek, elhallgatnának a költők, elnémulnának a szerelmesek. A rózsaszál nem üzenne többet, mint a szerelmes levél. Nemcsak a romantika világképe volt tele szimbólumokkal, ma is lépten-nyomon szimbólumokba botlunk. Szavakban közöljük gondolatainkat, de képekben gondolkodunk. A szimbólumot leginkább a költő érti, aki lefordítja és közvetíti annak üzenetét olvasói felé: „Egy homokszemben meglátni a világot, az eget csodálni egy virágban, tenyereden tartani a Végtelent, egy percbe belesűríteni az örökkévalóságot.”

Minden civilizáció megalkotta a maga szimbólumait. Gondoljunk csak a keresztre, a félholdra, a hatágú csillagra, amelyek feltöltődtek tartalommal. A huszadik században megjelent a sarló és kalapács, majd a horogkereszt. A vallási és politikai szimbólumok után ma az ipar, a kereskedelem, a fogyasztás szimbólumai töltik be képzeletünket, mozgatják érzelmeinket. A polgárság szimbólumtárában az öntudat és hatalom jelképei a munkára, szorgalomra ösztönzés eszközei, a munkások önnön erejük, szolidaritásuk jeleit látják bennük. A modern világ szimbólumai olyan ragyogók, csábítóak, hogy nehéz nekik ellenállni. Elkápráztatnak, mint a reneszánsz festményeken látható színvilág.

Gyakran elhangzó vélemény: a reneszánsz és a felvilágosodás óta a mítoszok fokozatosan elhalványultak, hitelüket vesztették, a modern gondolkodás száműzte őket. Helyükbe léptek a megbízható, tudományos képletek, elméletek, mérhető adatok.

A szimbólumok helyére a reklámok léptek, amelyek nem a rációra, hanem a tudattalan, ösztönös vágyvilágra hatnak, a tömegekben elködösítik a dolgok, jelenségek racionális megítélésének képességét. A televízió hatása kettős: híradóival, dokumentumainak és vitaműsorainak tájékoztatásával az észhez szól, tárgyilagos ítéletalkotásra késztet. Reklámjaival, talk show-ival, propagandaeszközeivel viszont az érzelmekre, az ösztönökre apellál. Bűnügyi sorozataiban is egyre inkább eltűnik a klasszikus detektívregényekből ismert jó és rossz harcában az igazság győzelme. Gondolatilag egyre igénytelenebbek, kuszábbak a műsorok, csak izgalomkeltésre, hatásvadászatra készült, színvonal alatti alkotások lepik el a médiapiacot. A szappanoperákról nem is szólva, amelyek álomvilágba csábítják a nézőket. A fogyasztói társadalom beéri az evilág reklámjaival, a „lárvából” nem lesz pillangó, lárva marad, majd elpusztul.

A keresztény szimbólumok az ember végső céljára irányítják a szemlélő tekintetét. Szokatlan lenne, de a síron, a kereszt alatt akár a pillangó képe is üzenetet közvetítene. Mit jelent a feltámadás szó a mai ember számára? – A természet újjáéledését a téli dermedtség állapotából. A feltámadás teológiai értelme egészen más. Jézus feltámadása felülmúl minden emberi elképzelést. A feltámadás belülről változtatja meg a teremtett világot, és benne az emberi létet. A világot Isten szeretetből hívta létre, és mindennek ebbe az ősszeretetbe kell visszatérnie. A feltámadt Krisztus iránytűt ad az ember kezébe, hogy megtalálja a célhoz vezető utat. Jézus halála és feltámadása az isteni életet nyitja meg a halandó ember előtt. A véges világból a végtelenbe történő átmenet fájdalmas, akárcsak a lárvaállapotból a pillangólétbe történő átmenet. A költő is emellett tesz hitet: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: / Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába.” (Babits Mihály)