Magyar régészek nemrég Egyiptomban ásatásokat végeztek. A kutatómunka sikeres volt, feltárták Théba legősibb templomát. A szakemberek a templom közelében egy másik építmény romjaira is rátaláltak. A felfedezést érdeklődés követte, a magyar régészek nemzetközi fórumokon is rangos elismerést értek el. Dicséretes, hogy az ősi kultúra, civilizáció emlékei után kutatnak, de felmerül a kérdés: nem lenne-e időszerű, ha erdélyi ásatásokra is vállalkoznának, hiszen itt számtalan feltáratlan terület található. A felszínre hozott régiségek nem jelentenének szenzációt a nagyvilág számára, de nekünk, magyaroknak, értékesebbek lennének, mint az egyiptomi leletek. Alaposabban megismernénk a föld alatti Erdélyt, ami felvértezne a föld feletti valóság elviselésére. A román politika az erdélyi őshonos magyarságot idegen etnikumnak tekinti, amitől mielőbb szabadulni akar. A román régészet és történelem a magyar múltat elhallgatja, azt remélve, hogy amiről nem beszélnek, az nem is létezik. A távlati vízió számukra azt sugallja: az erdélyi magyarság a szászok sorsára jut.

A múlt lezárt, nem lehet rajta változtatni, de a múltról szóló híradás, a történetírás nyitott és folyton változik. A történész tudja, hogy nincs olyan nép, amelynek őstörténete ne lenne homályos. Nem azért, mert a történészek nem végzik munkájukat vagy mert kevés talentummal áldotta meg őket az ég, hanem mert az ősforrások szűkösek, hiányosak, és számtalan esetben ellentmondóak. Ezek a tényezők a magyar régmúltra is vonatkoznak. Múltunk olyan, mint egy széttöredezett mozaik, amelynek egy-egy darabja örökre elveszett, de szerencsére szép számmal akadnak olyan mozaikszemek, amelyek értelmezhetővé teszik a letűnt korok emlékeit.

A múltat nem lehet relativizálni, ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, de a körülmények, megközelítések, értelmezések irdatlan tömege lezáratlan. Mindenik kor új kérdést vet fel, amire a történész megnyugtató választ keres. A történelmi forrás felszíne alatt a valóság csontvázát keresi, hiszen a hiányosan összeállítható csontvázra kell a valóság „húsát”, arcvonásait illeszteni. A történelem megismerésének lényege nem a száraz adatok, évszámok felsorolása, hanem a rálátás, a higgadt ítéletalkotás, a jelenből a múltba kivetített távlati gondolkodásmód elsajátítása. Az ábrándokra hajló szívet a hideg észnek kell irányítania, kordában tartania. A hiányos ismeretek sejtetnek valamit, újabb kutatásra ösztönöznek, ugyanakkor szerénységre is intenek, nehogy a történész a teljes igazság tudatában tetszelegjen. A történelmi kutatás fontos, de nem minden. A ráció nem istennő, amint azt a francia forradalmárok gondolták, csupán gyertyafény, amely a múlt sötétségében pislákol.

A történetírás az ellentmondások, árnyalatok felfedésére hivatott. Az állítások mellett meggyőző érveket kell felsorakoztatni, nem megengedett a fantáziát szabadjára engedni. A román történetírásnak fel kell tennie a kérdést: a napi politika zsoldjába szegődött-e, vagy az írástudók felelősségével a tudomány eszköztárát és etikai zsinórmértékét követi. Szakmailag értelmetlen és tudománytalan dolog azt vitatni, hogy magyarországi történészeknek joguk van-e a más állam keretei között élő magyar ajkú népesség történeti vizsgálatát végezni. Alapelvként leszögezhető: a tudománynak, és annak keretében a történetírásnak nincsenek területi és etnikai határai. A tudomány természetes útján történő megtorpanás lenne, ha a magyar történetírás lemondana Erdély történetének kutatásáról.

Az erdélyi magyar kisebbség fájó érzése, hogy a tömeges elvándorlás következtében nem rendelkezik megfelelő történész-utánpótlással. Az elöregedés folyamatának vagyunk tanúi, aminek következtében a történelmi kutatás egyre szűkebb keretek közé szorul.

Éles határvonalat kell húzni a nacionalizmus és a hazafiság, patriotizmus közé. A komoly szakember soha nem hallgat a rokonszenv vagy ellenszenv hangjára. A nacionalizmus olyan történeti, politikai törekvés, amely révén az egyik nép a saját boldogulását csak a másik nép rovására, sérelmére látja megvalósíthatónak. De távolról sem nacionalizmus az a törekvés, amely az egyes nemzeti kisebbségek érzelmeinek orvoslását, egyéni és kollektív jogainak védelmezését szolgálja, és a nemzeti közösségekben rejlő belső alkotóerő felszabadítására, kibontakozására irányul. A feszültség egyik forrása éppen az, hogy szomszédunk történészei a két fogalmat gyakran összekeverik. Pontosabban: a magyarok részéről olyan megnyilvánulásokat is a nacionalizmus rovatába sorolnak, amelyeket a maguk részéről, román oldalon hazafiságnak, patriotizmusnak tartanak. Erdély múltja nem a két nemzet közé dobott konc, hanem közös életterünk öröksége, amit nem egymás ellenében, hanem együtt kellene ápolnunk, fejlesztenünk.