Dsida Jenő hagyta ránk végrendeletében ezt a szívbemarkoló üzenetet, hogy rajongói halhatatlan arcát felfedezzék. A jeles költő odaát már megdicsőült, és azóta az erdélyi líra egén is feltűnt.

Számos nagy művész a szülés fájdalmait éli át egy-egy alkotása során. Munkácsy pályafutása tetőpontján lelki válságba sodródott, kevésen múlt, hogy nem végzett önmagával. A rajongók, a képkereskedők megkörnyékezték a mestert, újabb és újabb megrendelésekkel álltak elő, amelyekért a pénzt már előre kifizették a busás értékesítés reményében. Az üzletemberek mielőbb a művészi képek birtokába akartak jutni, ezért a késés miatt egyre türelmetlenebbek lettek. A lelki válsággal küzdő mester alig érzett erőt magában, a világ beborult előtte. A világos színeket is sötétnek látta, keze reszketett, életkedve cserben hagyta. Jobb lett volna, ha asztalosmesterségét folytatta volna, amit kitanult – ismételgette. Festői pályáját tragédiának érezte. Nem volt képes munkához látni. Egy nap elment feleségének bútort vásárolni. Hazaérve már nemcsak búskomorsága, hanem a rossz bútorvásárlás gondolata is kínozta, az volt az érzése, hogy a lépcsőház mennyezete menten agyonnyomja. Átvillant agyán a gondolat: a korlátot átugorja, és ezzel minden megoldódik. Szerencsére nem tette meg a tragikus lépést, az elmegyógyintézetben visszanyerte lelki egyensúlyát. Később festette a Krisztus-trilógiát és a többi halhatatlan remekművét.

Festőművészekről esik szó, emlékezzünk hát Raffaellóra, a reneszánsz festészet koronázatlan királyára, aki újjáteremtette az antik görög művészetet. Képeinek harmóniája, derűs színvilága a későbbi időkben mintaként szolgált. A Magyar Szépművészeti Múzeum gyűjteménye a nagy nyugati képtárakhoz képest messze lemarad, de még így is jó néhány világhírű remekmű birtokában van. És amint a közmondás is tartja: „A szegény embert még az ág is húzza”, éppen a Magyar Szépművészeti Múzeumot pécézte ki egy magyar és olasz tagokból álló banda. Futótűzként terjedt a hír 1983 őszén, hogy a múzeumból elrabolták a két Raffaello-képet, az Esterházy Madonna és az Ifjú képmása című festményeket. A többi eltűnt műkincs, a Tintoretto- és Tiepolo-képek is az olasz reneszánsz legszebbjei közé tartoznak. Szerencsére a tettesek hamarosan horogra kerültek, és a műkincseket biztonságban őrzik.

A klasszikus alkotásokat különösebb magyarázat nélkül is megértjük, csodáljuk. Egyes modern kritikusok viszont éppen a nyilvánvaló érthetőséget kifogásolják. Herman Grimm Raffaello élete című könyvében a reneszánsz festészet kiemelkedő alakját bírálja: „Raffaello semmit sem akar. Műveit rögtön meg lehet érteni. Szándék nélkül alkot, mint a természet. A rózsa rózsa: nem több, és nem kevesebb. A csalogány éneke csalogányének, itt nincs kifürkészendő titokzatosság. Raffaello művei mentesek minden személyes hozzátételtől, nála a legmegrázóbb dolgokban sincs semmi személyes különbség, nem látszik, hogy a művész saját élményét dolgozta volna beléjük, személyisége sehol sem tolakszik előre.”

A kritikus hangsúlyozza, hogy a műnek túl kell mutatnia önmagán, az élet értelmezőjévé kell válnia, a nézőnek éreznie kell az alkotás mögött gondolatokkal, problémákkal, szenvedélyekkel viaskodó mestert. A reneszánsz nagy mesterét éppen tökéletessége teszi kissé idegenné, némává, valóságon túlivá. A kritikus mindent megengedhet magának, amit a Raffaello-rajongó – nyilván – visszautasít.

Mi teszi a modern művészet megértését sokak számára nehézzé? – Talán az, hogy a szövegeket, szabályokat meg lehet tanulni, a művészetet viszont nem. A konkrét létezők megtapasztalhatók, a művészet azonban nem, a művészet szellemi valóság. A művészet nem állandó valami, amihez egyszer s mindenkorra csatlakozhatunk, igazodhatunk. Ha az egyén túlteszi magát a törvényeken, szokásokon, felelősségre vonják. Ha durván megszegi az előírásokat, bűnözőnek tekintik, és törvény elé állítják. A művész viszont folyton ezt teszi: kilóg a sorból, szétfeszíti a hagyományos kereteket, támadja az állandót, szüntelenül rombol, felforgat, folyton megnehezíti a műélvező helyzetét.

A művész „más”, mint amilyennek a társadalom elvárná. Azon kevesek közé tartozik, akik elég bátrak ahhoz, hogy a társadalom elé tükörképet tartsanak. Felforgató képesség, alkotó gondolkodási készség, szaktudás és hosszú évek tapasztalata vértezi fel a művészt, hogy a közönség elé lépjen, és provokáljon. Nem egy meglepő alkotás láttán a művésszel vitába szállunk, nem értünk egyet víziójával. A művész viszont kizökkent megszokott sémáinkból, ha úgy tetszik, kísért, hogy ne rekedjünk meg a felszíni benyomásoknál, ássunk a mélyre. A felszín megszokott, zavaros, a mély szokatlan és tiszta.