Valahányszor régi filmet nézünk, egykori kedvenc színészünket láthatjuk. Örülünk, hogy nem tűnt el végleg a múlt homályában. Különös a filmszínész „halhatatlansága”. A filmszalag az Ozirisz országába átköltözött fáraóhoz hasonlóan bebalzsamozza a filmszínész alakját. Úgy vonul be a filmek archívumába, ahogy szerepét akkor és ott alakította. Rólunk, kis emberekről nem készítenek filmet. A jövendő nemzedékek számára nem fogunk létezni, eltűnünk a névtelenség tengerében, noha mi is az élet színpadának szereplői voltunk. Kis szerepet kaptunk ugyan, de nem volt könnyű azt alakítani. Mint mondják: kis szerepek nincsenek, csak kis színészek.

A letűnt idők irodalmi alkotásai nem az archívumokban őrzött filmekre hasonlítanak, azokat bárki, bármikor olvashatja, élővé varázsolhatja. Megtalálhatja bennük mindazt, amit napjaink betűtengerében hiába keres. Rohanó világunkban átvesszük a gépek ütemét. A tanmese szerint a csiga és a teknős egymás mellett haladnak, egyik sem akar lemaradni. Egy idő után az iram alábbhagy, mire a csiga felsóhajt: végre nem loholunk. A teknős felháborodik, és magyarázatot kér az ostoba megjegyzésre, mire a válasz: jó, hogy lassítunk, hiszen rossz irányba haladunk.

Vörösmarty a Csongor és Tündében három vándort vonultat fel: a tudós, a kalmár és a fejedelem nagy tervekkel indul, azt remélve, hogy tervüket megvalósítják, célba érnek. A darab végén újra megjelennek, testben-lélekben megtörve bevallják: csalódtak, céljukat nem érték el. A költő eszmei mondandóját így summázza: „Sík mezőben hármas út, jobbra-balra szertefut, a középső célba jut.”

Az út az élet jelképe. Úton lévő emberként értelmezzük sorsunkat. Az élet nem autópályára, sokkal inkább jelzőtáblák nélküli nyomvonalra emlékeztet, ami lehet rövid vagy hosszú, göröngyös vagy sima. Folyton meglepetést tartogat az utas számára.

A görög mitológiában Odüsszeusz útja isteni akaratból elrendelt büntetés, próbatétel volt. A hazatérést akadályok sora nehezítette, amelyeket a hős csak kivételes tehetsége, leleményessége révén volt képes legyőzni. A mitológiai kép többek között azt sugallja, hogy mindannyian úton járók vagyunk, egymagában senki sem juthat célba. A boldogulás az összefogás feltétele. A közösségnek szüksége van a fáradtságot feledtető biztatásra, erőt, bátorságot sugárzó üzenetre, amit csak a szellem emberei képesek megfogalmazni.

Ma irodalomtörténészre emlékezünk. Az irodalomtörténészek nyolcszáz éves múltra tekintenek vissza, a magyar nyelvű irodalom legrégibb emlékeire emlékeztetnek. Tudtul adják, hogy az ősi idők mítoszai, mondái, meséi beépültek nyelvünkbe. Az írásbeliséghez hosszú út vezetett, ősköltészetünknek feltételezett nyoma csak utólag lejegyzett formáiban maradt fenn. Még a magyar nyelvű írásbeliség nyolcszáz évét is csak későn, a felvilágosodás és a romantika korában követhetjük nyomon.

Minden népnek van egy elfogult önképe, szomszédairól többnyire torzképe, aminek sztereotip jellege van. A népszellem romantikus, XIX. századi fogalom, amely még ma is számos országban hivatkozási alap. Romániában különösképpen az. A nacionalizmus hozta létre a néplélektani irányzatot, mely sajátos jegyekkel ruházza fel az egyes népeket. Petőfitől egészen a népi író Veres Péterig megengedett és elfogadott volt a „magyar lelki alkatról, jellemről” értekezni, írni. A lírában és a dalban észrevehető a könnyed csapongás, amely minden benyomást röptében ragad meg, de szinte mindjárt el is ejti azt. Ez a könnyedség, röpkeség jellemzi a magyar kedély változását is. A költő megtestesítője nálunk Petőfi, akinek verseiben úgy kergetik egymást az élet különböző benyomásai, mint áprilisi réten a felhők árnya a napfényt. Ebben a hangulatos, költői tálalásban könnyen magára ismerhet a magyar ember. Csapongó kedélyű nép vagyunk, amire nem sok okunk van, mégsem horgasztjuk le fejünket, elűzzük a nyomasztó gondolatokat, gondokat. Petőfi versei olyanok, mint egy tükör, amelyen alig hagy nyomot a sötét folt, érzésvilágunk a szalmapernyére hasonlít. Ady már másik arcunkat „festi meg”, ő távolról sem olyan derűs, mint Petőfi. Benyomások helyett inkább sorskérdéseket villant fel. Látomásában a viharfelhőkben villámok cikáznak, amiért lázad, a sorsot kéri számon. De a lehangoló életérzés mégsem lesz úrrá rajta. Nem engedi, hogy olvasója beleragadjon a reménytelenségbe. Tudja, hogy az öncélú kesergés bénító. Ő dalnok, aki akkor is pengeti lantját, amikor a körülállók a veszteségeken siránkoznak.

Borúra derű – tartja a közmondás. A történelem tragédiáit a derű tette elviselhetővé, ami fel-felvillan irodalmunkban.