Rapaics Raymund botanikus életrajzában többek között ez áll: munkássága kiterjedt a növényföldrajzra, rendszertanra. Személyében e tudományágak első magyar népszerűsítőjét láthatjuk.

Természetvédők, közírók, futurológusok aggodalommal nyilatkoznak a jövőről. A környezetvédők figyelmeztetnek: szennyezett a levegő, mérgezettek vizeink, élelmiszereink. Az emberiség válaszút előtt áll: vagy megmérgezi magát, vagy éhen hal. Ha ugyanis lemond a földművelésben használt vegyi anyagokról, a műtrágyáról, a rovarirtó szerekről, a génmanipulációról, akkor a föld nem képes elegendő táplálékot termelni a robbanásszerűen növekvő emberiség számára. Az emberiség jelentős része ma is éhezik. Néhány évtized múlva eljön majd az „ítélet napja”, ha az ipari országok a Föld energiaforrásait továbbra is az eddigi mértékben aknázzák ki, és ipari hulladékanyagokkal, vegyszerekkel szennyezik a levegőt, a talajt, a vizet.

Mi a megoldás? Visszatérni a „régi szép, békés időkhöz”? Nyilván ez lehetetlen. De valamit mégis sürgősen tenni kell. Összefogás, észszerű gazdaság, környezetvédelem nélkül a jövendő nemzedékek sorsa válságosra fordul.

A Biblia üzenete ma is érvényes: az ősbűn megrontotta Isten és ember, ember és ember egymáshoz fűződő viszonyát. Mi több: a bűn megzavarta az ember és a természet harmonikus kapcsolatát is. Az Édenből való kiűzetés szimbolikus képe voltaképpen ezt érzékelteti. A történelem folyamán az ember számtalan bűnt követett el a környezet ellen. A háborúkban összesűrűsödő pusztítások már az ókorban helyrehozhatatlan károkat okoztak. A mezopotámiai kertkultúra – mely talán az éden modellje volt – így vált sivataggá. Így rombolták szét a háborúk az inkák megművelt földjeit, öntözőcsatornáit. Az emberi kapzsiság és felelőtlenség következménye az a rablógazdálkodás, amely karsztvidékek, sivatagok kialakulását eredményezte.

A bűn következményeit mind az élő, mind az élettelen természet megsínyli. A Biblia üzenete tényekben nyer igazolást. Vajon belenyugodhat-e az ember az éden elvesztésébe? – Semmiképpen. Ez ellenkezne az ember ősi vágyával és a megváltás következményeivel. Vajon a kertek és parkok kialakításában, az állatok megszelídítésében és szeretetében nem ez az ősi vágy munkál-e bennünk?

A megváltás nem csupán lelki megújulás, hanem az egész természet, sőt az egész kozmosz megújulásának reményében teljesedik be. Pál apostol szerint a természet „sóhajtozik” és „vajúdik”. A teológus kihallja ebből a sóhajtozásból az ember által megrontott, megfertőzött természet reménykedő vágyakozását. Amikor tehát az ember a természet megmentésén fáradozik, a megváltás művét szolgálja.

Az édeni állapot „restaurálásának” törekvése történhet merőben bűnös céllal is, azért, hogy az ember továbbra is megszegje Isten parancsait, amint azt az ősszülők tették. A teológia értelmezésében a természetben a harmónia visszaállításának céltudatosnak kell lennie. Nem véletlen, hogy a kolostorokat festői szépségű természeti környezetbe építették be és virágzó kertkultúrával övezték. Ez az idillikus környezet a városok zajából hétvégeken elmenekülő, csend, lelki béke után vágyó turistákat lenyűgözi. A szerzetesi életforma az ősi harmónia teljes visszaállítására irányul: harmónia Istennel, harmonikus kapcsolat az embertárssal és harmónia a természettel. Az üdvösség a földön veszi kezdetét, de nem csupán az emberben, hanem környezetében is. A természethez való fordulás a prométheuszi visszaélés jóvátétele, a természetbarát nem meglopni, hanem ápolni, megmenteni akarja környezetét.

A természetben történő elmélkedésben az ember a teremtett világ szépségét csodálja, miközben önmagára reflektál. A csendben egészen más színben tűnik fel a családjához, munkatársaihoz, embertársaihoz fűződő kusza viszonya. A természet mindig rendelkezésre áll, az emberekkel való találkozás viszont mindig esetleges, az mindig a másik fél szubjektív találkozási készségétől függ.

A sárguló falevél, a hervadó virágszirom az elmélkedőnek üzen: az elmúlás nem tragédia, hanem a teremtményi lét átmeneti állapota: új élet sarjad, amely a remény éltetője. Jézus halála és feltámadása kozmikus összefüggésű, az elmúló biológiai és az isteni örök élet sűrítménye.

A hívő ember számára a természetben történő elmélkedés istendicséretté magasztosul, a teremtett világ a szentség jegyeit tükrözi. Jézus az Isten irgalmáról, szeretetéről szóló örömhírt természeti képekkel szemléltette: ne aggódjatok, nézzétek az ég madarait, a mező liliomait... én vagyok a szőlőtő, az út, a kenyér, az örök élet bora. Mit féltek, kicsinyhitűek?