Az egyház kezdetben kisded nyájként lépett a történelem színpadára. Jézus választhatott volna alkalmasabb tanítványokat: ott volt Keresztelő János, a puszta aszkétája, aki prófétai lelkülettel és lendülettel, lelkeket megigéző karizmával rendelkezett. Mi lett volna, ha Péter helyett ő lett volna az egyház feje? Vagy Jézus miért nem választotta Nikodémust, az írástudót és a vele szimpatizáló főemberek valamelyikét, akiknek rangja, tudása, tekintélye elősegítette volna az evangélium gyors terjedését. Mit jelentett volna Kuzának, Heródes helytartójának az apostolok közé való beválasztása, aki bizonyára elfogadta volna a meghívást, hiszen feleségét a Jézust követő asszonyok között találjuk. A kafarnaumi századosról nem is szólva, akinek hitvalló szavai kétezer éve visszhangzanak a liturgiában. Hány alkalmasabb emberrel kezdhette volna Jézus a zsenge egyház kibontakozását, de nem ezt tette, az emberi számításokat elvetette. A jézusi döntésre később derült fény, amikor elhangzott: „Dicsőítlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” (Mt 11,25)

Az alkalmatlannak látszó kicsiny csapat az isteni kegyelemre hagyatkozott, és a jézusi mű az idők folyamán kibontakozott, világegyházzá növekedett. Az egyház a történelem sivatagán áthaladó isteni folyam, melynek forrása Krisztus. Csodákról olvasunk az evangéliumokban, és csodák történnek ma is. Isten jelen van a természetben, a történelem minden eseményében, életünkben. Sokszor nehéz hinni, de még nehezebb nem hinni. Isten nem egy más világon lévő szomszédunk, Ő teljesen elvegyül világunkban. Magáévá teszi gondjainkat, korlátainkat, és a kereszten Jézusban életét áldozza az emberekért. Azóta a föld és menny története szétválaszthatatlan. Jézus személyében az Isten és ember közös sorsban kapcsolódott össze: egyetlen birodalom egyesíti Istent és embert: a mennyek országa. Borzasztó volna, ha a mennyek országa emberi tevékenységünk eredménye lenne. Ilyen formában Isten országa nem lenne más, mint az erősek, okosak, kapzsik öröksége. A megváltásban új világ körvonalai bontakoztak ki. A mennyek országa az ember előtt akkor nyílt meg, amikor a kereszten Krisztus szívét a katona lándzsája átszúrta.

Az egyház a felvilágosodás óta elveszítette vezető szerepét, a szekularizáció mindent elkövet, hogy a társadalom peremére szorítsa, sőt felszámolja. De ugyanez történt már a kezdet kezdetén is, amint azt Az apostolok cselekedeteiben olvassuk, amikor is a zsidó hivatalos egyház vezetői az apostolokat felelősségre vonták, és megtiltották az evangélium hirdetését. Gamáliel főtanácsos társainak és minden idők keresztény üldözőinek bölcs tanácsot adott: „Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni (...) ezért mondom nektek, hagyjátok ezeket az embereket és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” (Vö. ApCsel 5,35–38)

Krisztus egyházának sorsa soha nem volt zavartalan, folyton társadalmi átalakulások viharába került. A kívülről jött támadások mellett belső széthúzások, szakadások is gyengítették, és a válságot tovább mélyítette vezetőinek szűklátókörűsége, gyarlósága. Bármilyen veszélyesek voltak is a kívülről jött támadások és belső meghasonlások, az egyházat az üdvösség útjáról letéríteni nem tudták. Ha időnként megfogyatkozott is, tanúságtevése elhalványult, mégis látható módon jelen volt a világban. Fennmaradását sokan alkalmazkodóképességének tulajdonítják. Az alkalmazkodási képesség fontos, hozzátartozik az átalakuló világ körülményeihez, de ha csak stratégiaváltásról lenne szó, az egész mű már eleve pusztulásra lenne ítélve.

Az isteni ígéret biztosíték, az egyház léte soha nem forog kockán, de hogy milyen arculatot ölt majd a jövő egyháza, az kiszámíthatatlan. Bizonyos, hogy az egyház továbbra is alapítójának jelét, a keresztet fogja viselni. Az ellenséges szellemi áramlatok ellen a kereszt jelét fogja felmutatni abban a meggyőződésben, hogy e jelben győzni fog. Végső győzelemről van szó, ami biztos távlatot nyit, de addig az Apostol tanítása szerint ki kell egészítenie mindazt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik. (Kol 1,24)

Rass Károly paptanár a megváltás szolgálatába szegődött, lelkipásztori munkájával a szenvedő, de az idők végén megdicsőülő egyházról tett tanúságot.