Az animát és az animust Jung analitikus pszichológiai iskolája a kollektív tudatalatti részeként, az ellentétes nem belső képviselőiként írja le: az animus a nőben élő férfi, az anima pedig a férfiben élő nő. Ezt az elméletet a genderprogram meglovagolja, noha az ember genetikailag már eleve kétneműnek születik. Hogy a nőben és férfiben közös vonás is van, az nem oldja fel a másságot. Az írónő az olvasó lelkében olyan húrokat is képes megérinteni, amelyeket a férfi író nem érzékel, és a férfi író is lelki alkatának üzenetét közvetíti.

K. Hamar Ilona a két világháború között a kisebbségi sorsba süllyedt erdélyi magyarság helyzetét jelenítette meg, regényében férje meghurcoltatásának is emléket állított.

A nemzet szószólóinak, a nyelv mestereinek, az íróknak meg kell adni a tiszteletet. Széchenyi és Deák Ferenc kitüntetésnek érezte, ha Berzsenyivel beszélhetett. Az író legkevésbé a magáé, ő a nemzeté, ő a nép lelkiismerete. Nem a szelek járásához igazodik, a korszellemmel, eszmeáramlatokkal szemben megőrzi függetlenségét. A diktatúra legsötétebb éveiben is az emberek szeretettel fogadták a tollforgatás mestereit, az olvasók szinte gyermeki kíváncsisággal csüngtek az írókon.

Az író az eszmék és a nyelv őre. Az élet forgatagában, az egymásnak ellentmondó irányzatok zűrzavarában az embernek folyton állást kell foglalnia a jó és a rossz, az igaz és hamis, a szép és rút között. Az író is ezt teszi az irodalom művészi eszközeivel, a bűnt leleplezi, és az erkölcsi és esztétikai értékek győzelmét hirdeti. Tudatában van annak, hogy a harang szerepét kell betöltenie, és a harang csak addig harang, amíg nyelvét el nem veszíti.

Az etika és az irodalom két külön világ. Az etika általános elveket állít fel, az irodalom viszont bemutatja az embert a maga valóságában. Ha az irodalom nem a valóságot tükrözi, hanem az etika elvárása szerint átszínezi, elferdíti a valóságot, az esendő emberről ideális képet fest, elárulja hivatását. Hiába igyekszik az író valamiféle eszményi világot tárni az olvasó elé, az olvasó az életben az ellenkezőjével, a realitással találkozik. A két valóság között szakadék tátong. A vallásos író sem alkothatja meg művét a térítés, meggyőzés szándékával, neki is tükröt kell tartania az olvasó elé, a bűnt bűnnek, az erényt erénynek kell feltüntetnie.

Az ember valójában csak mint kérdezett, megszólított és kérdésekre válaszoló lény lesz emberré. Töprengéseiben, kérdéseiben, keresésében, a jövő előtti nyitottságában és várakozásában valósítja meg önmagát. Az élet valamennyi eseménye döntés elé állítja, de legtöbbször fel sem méri a döntés fontosságát. Általában csak utólag döbben rá, hogy élete mely állomásán döntött helyesen. A legtöbb nehézséget az jelenti, hogy kevésbé ismerjük önmagunkat. Az iskolában a világról, a természetről, a társadalomról tanulunk, de az önismeretre kevés figyelmet fordítunk. Tükörbe nézünk, és elfogadjuk azt az embert, aki visszapillant ránk, hiszen érzékeljük a mi kicsiny világunkat, mely számunkra a világegyetem középpontja és mértéke. Az életünkre nem úgy gondolunk, mint egy általunk tervezett és készített műalkotásra, hanem mint a véletlenek ismétlődő folyamatára.

A döntések láncolatában folyton megkísért a Gonosz, egyenesnek hazudja a görbe utat, karnyújtásnyira láttatja a sikert. A manapság oly gyakran hangoztatott „önmegvalósítás” önismeret és erkölcsi következetesség nélkül ábránd marad.

Mindenkinek van önmagáról valamiféle képe, ez azonban ritkán hiteles. Van, aki túlságosan kiemeli önarcképe kedvező vonásait, sokat tart magáról. A másik ember a negatív tulajdonságokat felnagyítva kedvezőtlen, torz képet alkot saját magáról. Ezért szükséges, hogy az olvasó azt a képet lássa, amit az író hitelesen eléje tár.

Amikor ítéletet mondunk, nagyjából a tudat alatti, belső világunkat vetítjük másokra, és azt a képet felnagyítjuk, miként a vetítőgép a filmkockákat. Ha lelki szemüvegünk homályos, akkor a tiszta is elmosódottnak látszik. És ki mondhatja el magáról, hogy lelkivilága egészen tiszta. A lélektan szerint ítéleteink inkább ránk jellemzőek, mint arra, akiről képet alkotunk. A psziché önvédelmi reakciója ez: úgy könnyít önmagán, hogy másra vetíti azt, ami benne sötét. A jó könyv nélkülözhetetlen az önismeret hosszú folyamatában, hozzásegít ahhoz, hogy mind másokat, mind önmagunkat hitelesen megismerjük.