A fiatal, amikor orvosi pályát választ, elsősorban szociális érzékenységéről tesz tanúbizonyságot, jószándék vezérli, segíteni akar embertársain. Az igazi hatóerő az a szótlan kommunikáció, ahogyan az orvos a betegére néz, aki tekintetéből kiolvassa az együttérzést, a segítőkészséget. Ebben a kapcsolatban a gyógyszer csak eszköz, másodrendű szerepe van, ami nyilván nem azt jelenti, hogy nincs rá szükség. A humánus viszonyulásban az embertárs iránti tisztelet jut kifejezésre. Gecse Dániel nemcsak szakmai felkészültségéről, hanem emberségéről is tanúbizonyságot tett: „emberszereteti intézményt” alapított, és végrendeletében vagyona nagy részét a rászorulókra hagyta. A székely atyafiról mesélik, hogy amikor a kezelőorvosa iránti háláját akarta kifejezni, azt mondta: Doktor úr, borítékkal akartam visszatérni, de az újságárusnál csak képeslap volt kapható.

A gerontológia az orvostudomány külön ágazata, az időskorral foglalkozó szakterület, amely számos ókori és középkori tapasztalatra épül, és több tudomány együttműködésével a XX. században fejlődött ki. Alap- és alkalmazott kutatásokkal vizsgálja az életfolyamatok időben előrehaladó változásait. A korosodó embert élettani, lélektani, társadalmi és ökológiai rendszerében tanulmányozza. Rámutat arra, hogy minden személynek három különböző életkora van: a kronológiai életkor, amelyet a leélt évek száma határoz meg, a biológiai életkor, amelynek meghatározója a test állapota, és végül a pszichológiai életkor, amelynek ismérve a közérzet. Fontos, hogy az idős ember elkerülje azt a szűk, sorsszerű látást, amely a naptár jelezte, kronológiai életkort teszi a közérzet és cselekvés normájává. Egyesek biológiailag éppen azért öregszenek, mert pszichikailag elesettnek érzik magukat.

Némi sarkítással állíthatjuk, hogy megöregedni nehezebb, mint meghalni, mert egyszerre és egészében lemondani valamiről könnyebb, mint naponta, apránként feláldozni azt. Sok ember sohasem birkózik meg az időskor krízisével. Egy ideig küzd a kikerülhetetlen valóság ellen, aztán lassan eljut a keserű belenyugvás tényéig. A korosodó ember megváltozik, gyakran rosszkedvűvé, ingerlékennyé válik. Amint életereje megfogyatkozik, fáradtság, komorság vesz erőt rajta. A reggelek elveszítik frissességüket, a dél egyhangúságot hoz, az esték, éjszakák magányosan telnek. Az élete alkonyán járó ember már nem ígéret, hanem beteljesedés, az elmúlás kesernyés hangulatával. Tudomásul kell vennie: többé nem lehet a holnappal takarózni, olyannak kell elfogadnia magát, mint amilyen.

Vajon észleljük az idő vészes múlását? Környezetünk ritkán adja tudtunkra. Szeretteink látják, hogy beléptünk a második gyermekkorba, de tapintatosan elhallgatják. A családtagok változatlanul „sziá”-val üdvözölnek, becenevünkön szólítanak, a külvilág azonban szókimondóbb. Üzletben, orvosi rendelőben, hivatalban nekünk szegezik a kérdést: Mivel lehetek a néni, bácsi szolgálatára? A „jobban tenné a nagymama, ha otthon maradna, mintsem veszélyeztesse egészségét” stílusú aggódás is az időskorra utal.

Eljön az idő, amikor a fájdalmakat már nem lehet frontátvonulásra, éjszakai rossz alvásra fogni, nem az időjárás, hanem az idő lejárása a probléma. A tükör nem azt mutatja többé, amit várnánk. Apró ráncok, szemölcsök, ki-kiújuló bőrelváltozások jelennek meg, de ne is folytassuk. Azt gondoljuk: ózonlyukon betóduló ultraibolya sugarak okozzák a bajt. Orvoshoz megyünk, nyavalyánkat elpanaszoljuk, és a panasszal maradunk. Az orvos mosolyog, megnyugtat: nem szabad zavarba jönni, csupán időskori bőrelváltozásról van szó. És mi erre a gyógymód? – Sorolja a javallatokat, és várja, hogy végre belássuk: megöregedtünk.

A „körutat” a fogorvosnál folytatjuk, aki megkopogtatja a ki tudja, már hányszor újratömött néhány fogunkat, és kijelenti: kár ezekkel tovább kínlódni, új fogsorra van szükség. És mi Hollywood filmsztárjaira gondolunk, akik már húszéves korukban kihúzatják ép fogaikat, hogy csillogó műfogsorukkal mosolyukat vonzóbbá varázsolják. Ha arcunk nem is, de a fogsorunk hasonló lehet – villan át agyunkon a gondolat.

Mindenre alaposan felkészülünk, százszor meggondoljuk: tegyük, ne tegyük? Érezzük, hogy körmünkre égett a gyertya, mégis nyugtatjuk magunkat: majd holnap. De másnap a rossz közérzet az akadálya a tervezett tennivaló elvégzésének. Töprengünk, megírjuk-e végre azt a levelet, amellyel rég adósok vagyunk, és mire íráshoz kezdenénk, már a második levél is megérkezik. Tudomásul vesszük: rohan az idő, alig kezdtük meg a hetet, ismét szombat van. Jövünk-megyünk, aminek alig értelme.

Az öregedést tanulni kell, de nem könyvekből, mint a tananyagot, hanem a mindennapok gyakorlatában. Az időskor nagy kihívása, hogy az élete alkonyán járó ember képes-e megbékélni sorsával. A közelgő halál csak így lehet az Istennel való találkozás reménysége, ígérete.