A stigma a kommunista propaganda vesszőparipája volt. Nem is annyira a középkort, mint inkább a középkor egyházát érintette a kíméletlen kritika, ami szerint az egyház – hatalmával visszaélve – évszázadokon át tudatlanságban tartotta a tömegeket. A diktatúra polgárai átélték a kilátástalan évtizedeket, alkalmuk volt a diktatúra sötét hatalmát megismerni.
Miért lenne sötét a középkor? Nem sötétebb a huszadik század a két világháborújával, náci koncentrációs táboraival, Gulag-szigeteivel? Netán a kultúra hiányára, a szegénységre, éhínségre vagy a dicső római kor romjaira utalna az elmarasztaló vélekedés? Korunk gondolkodását levetkőzve nehéz a múltat tárgyilagosan megítélni. Önkényes, elmarasztaló ítéletet megfogalmazni felelőtlenség.
Az egyház minden időben őrizkedett attól, hogy múltját idealizálja. A múltnak nem voltak olyan időszakai, amelyeket vissza kellene sírni, mintha valaha is lett volna valamiféle aranykor az egyház életében. Még csak az ősegyház utáni nosztalgia sem indokolt, a korai keresztény kor sem volt idillikus. A Biblia a pozitív vonások mellett feltárja a belső feszültségeket, amelyek az ősegyházat beárnyékolták.
Semmiféle utánzásra utaló vonás nem kínálkozik fel, restaurációs tevékenységre nincs ok, a múltat a jelenbe nem kell és lehet átmenteni. Az egyházban az igazi fejlődés növekedési és érési folyamat. A hagyomány nem azt jelenti, hogy a múlt eluralkodik a jelenen, azt merev keretbe szorítja, sokkal inkább tanulságul szolgál a ma és a holnap alakításában. Nem kell fehérre festeni az egyházat, gyarlóságaival, bűneivel hiteles emberi arcát mutatja, ugyanakkor küldetését soha nem adta fel, megbízatását minden korban teljesítette, Krisztus isteni arcát a világ előtt felragyogtatta.
A történelem folyamán az egyházat néha azzal vádolták, hogy csak az égre tekint, elhanyagolja a földi tennivalókat, máskor meg azt vetették a szemére, hogy beavatkozik az evilági ügyekbe. Olykor elvárták tőle, hogy kulturális, szociális ügyekben élen járjon, máskor meg azt kifogásolták, hogy az anyagiak úrrá lettek rajta. Az egyház minden időben jel volt, és az ma is, amelynek ellene mondanak, amint azt már az agg Simeon is megjövendölte, amikor Jézust bemutatták a templomban.
Amelyik vallás nem emberi, az isteni sem lehet, a keresztény vallás mindkettő: istenemberi, theandrikus. Amint Jézus istensége semmit nem vett el vett emberségéből, hanem azt isteni létbe emelte, úgy a krisztusi, természetfeletti élet sem rombolja le az emberi természetet, inkább megszenteli azt. A kereszténység nem valami többletteher, ami ránk nehezedik, sokkal inkább erő, végtelen távlatok előtti kitárulkozás. Ami igaz, jó és szép, azt a kereszténység felöleli. Nincs külön keresztény kultúra, csak kultúra van, és ha az a kultúra igaz, akkor keresztény is. Nincs keresztény antropológia, szociológia, irodalom, művészet, de mindaz az igaz, jó és szép, ami feltárulkozik az ember előtt, az keresztény is.
A történelem folyamán az egyház hol élen haladt és fejlesztette a kultúrát, hol kullogott, és a tudomány eredményeit gyanakvással vagy elítélő magatartással fogadta. Felkarolta a kultúrát, de nem az a hivatása, hogy a kultúra fejlesztője legyen, hiszen küldetése természetfeletti. Tudatában van, hogy a kultúra természetfeletti cél nélkül értelmetlen erőfeszítés. A kereszténység és a kultúra találkozása a szeretet civilizációját jelenti.
Ha kultúráról esik szó, miért ne említenénk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit, amelyek nem elavult igazságok, hanem minden idők humánus kibontakozásának elengedhetetlen feltételei. „Az éhezőknek eledelt adni!” Vajon nem az irgalmasság testi cselekedeteihez tartozik a mezőgazdaság fejlesztése és az élelmiszeripar támogatása? „A betegeket gyógyítani” – nem ez az egészségügyi hálózat feladata? „A ruhátlanokat felöltöztetni” – emberi körülményeket teremteni minden egyes ember számára Isten teremtett világában. „A szomorúakat vigasztalni” – erkölcsi szenny helyett örömöt vinni a szürke hétköznapok világába!
A római birodalom összeomlott, a Forum Romanum, amely több mint ezer éven át Európa kulturális középpontja volt, romokban hevert. A lakosság a pogányságból lassan áttért a keresztény hitre, de a társadalmi szerkezet, az államrendszer továbbra is a régi világ jegyeit viselte magán. Egy új világnak, a keresztény Európának kellett megszületnie. A római birodalmat elözönlő barbár népek „megkeresztelése”, kulturális felemelése az egyházra várt. A középkor egyháza ezt a sorsformáló, heroikus feladatot vállalta és eredményesen munkálta. Gyarlóságai, hiányosságai ellenére elismerést érdemel!