A rövid életrajzi összefoglalóban azt olvassuk, hogy Kájoni János Jegenyén született. Más forrásokban viszont az áll, hogy a neves ferences szerzetes a mezőségi Kiskájonban látta meg a napvilágot, ott, ahol a szórványmagyarság már kihalt, csak a múlt emlékei támaszthatók fel. A Mezőség az egykori magyar Erdély Atlantisza.

Kájoni János idejében Mikháza, Felső-Nyárádmente „Szentföldje” a Ferences Rendtartomány híres konventje volt, amely négyezer kötetes könyvtárral, benne számos kézirattal, ősnyomtatvánnyal rendelkezett. Ma egy lepusztult kolostor és romos templom várja a látogatót. Az égben vélhetőleg nincs szomorúság, de ha az üdvözültek a földre, egykori hazájukra tekintenek, bizonyára meglepődnek.

Ha barátról beszélünk, hozzánk közel álló személyre gondolunk, ha viszont barátokról hallunk, az utcán, templomban kámzsát viselő ferencesek jelennek meg képzeletünkben. A közmondás azt tartja: „a barátot a bajban lehet megismerni”. A történelem folyamán a számtalanszor megszállt, kirabolt Erdélyben egyéb nemigen, de baj bőven akadt. Szent Ferenc fiai talán éppen azért lettek „barátokká”, mert a válságos időkben, kilátástalan helyzetekben sorsközösséget vállaltak az emberekkel. A nép hálás volt, felkarolta az igénytelen szerzeteseket. Nem a kolduló barátról, hanem a világi papról született a csípős megjegyzés: „Bort iszik és vizet prédikál.”

A múlt század két legnagyobb magyar zenetudósa, Bartók és Kodály érdeméül tudjuk be a népi értékekhez való visszatérést. Ők tiszta forrásból, a népköltészetből, népdalból merítettek, művészetükben a régi zenei értékeket újjávarázsolták.

Kájoni Jánosnak, a ferences barátnak nem kellett visszatérnie a néphez, ő mindig is a nép gyermekének vallotta magát. Kodályt és Bartókot megelőzve hirdette, hogy a nép igazi szellemi értékek őrzője, az énekekben szíve gazdagságát tárja fel.

De nem ezt tették-e a zenetörténet gigászai is? Vajon miért hódolt Bach egy egész életen át a népi korálisnak, miért adta volna oda Mozart legnagyobb művét is egy egyszerű prefáció dallamáért? Miért építette Brahms a jelentéktelennek tűnő népi dallamokra művészi alkotásait, és miért dúdolta a magányos, süket Beethoven egy népének dallamát, amikor a IX. szimfónia Örömódájában magához ölelte az egész emberiséget, és megdicsőítette a küzdelmes emberi létet?

A nagy zenei művek egyszerűek, áttetszőek. Tévedés azt gondolni, hogy a klasszikus muzsikában van valami bonyolult, közönséges halandó számára megközelíthetetlen, felfoghatatlan. A nagyok műveit a technikai tudás mellett az átlátszó tisztaság teszi vonzóvá, időtállóvá, klasszikussá, bennük a zeneköltői ihlet, üzenet bontakozik ki, ragadja magával a hallgatót.

Mit tanulhat az iskolázott ember az egyszerű, műveletlen néptől – hangzik olykor a félműveltségre utaló hetyke megjegyzés. A nagyok arra tanítanak, hogy minél mélyebbre ássa be magát a kutató a népi kultúra talajába, annál többre viheti a talált értékeket a művészet világában. „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim – írta Kodály a múlt század elején. – Rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át.”

A faluról falura járó, egyházi és népi dallamokat gyűjtő, a kallódó tehetséges fiatalokat felfedező és támogató Kájoni a kirabolt Erdélyt kincsesbányának tekintette, és azon fáradozott, hogy a feltárt értékek révén sokakat bevezessen a liturgikus ének és népdal világába. Kájoni az erdélyi magyar kultúra, zenei örökség felleltározója. Átérezte, mit jelent a szülőföldhöz, a bölcsődalhoz, nyelvhez való kötődés. Ez a szenvedély fűtötte értelmi, érzelmi világát, határozta meg népnevelői pályáját. Érezte, hogy az ének valamiféle felszabadító erőt hord magában, a megváltottság érzését sugallja. Még a gyászének komorságából is kicseng valami felemelő, bátorító vigasz.

Miért ne látnánk Kájoni személyében Erdély Kodály Zoltánját? A kettőjük közötti különbség talán csak annyi, hogy Kájoni pap is volt, és egyházi emberként érezte, hogy az Isten és ember közötti párbeszéd gyakran nehézkes, akadozik. Naponta megszólítani, beszélni ahhoz az Istenhez, akit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott? Ez még az istenes dolgokban járatos embernek is gyakran gondot okoz, mint ahogy Kájoni is az Istenhez intézett szavait dadogásnak érezte, azért állt rá az ének hullámhosszára. A Cantionale Catholicumban összegyűjtött dallamai azóta fel-felcsendülnek a csíksomlyói Nagyasszony templomában és másutt, a népdalok pedig kiemelik a csüggedő embereket a szürke hétköznapok világából.