Szigethy Vilmos író Őszi szántás című könyve az elmúlás gondolatát lopja az olvasó lelkébe. A kalandregényeknek van igazi keletjük, nem az emberi sorsot értelmező, teológiai-filozófiai írásoknak. Az élet napfényes oldalát kedvelik az emberek, alig gondolnak arra, hogy a halál már születésük pillanatában eljegyzi őket. Az ókori bölcs ezt így tömörítette: „nascentes moriumur” (halálunkat születésünkben elővételezzük).

Az idős ember érzi, hogy a felgyorsuló idő felfalja maradék életét. Az élet olyan, mint a szivárvány, feltűnik, majd eltűnik, mint a gyertya lángja, mely minden lobbanásával elemészti önmagát. A jelen mérhetetlenül parányi, szinte alig létezik: a másodperc töredéke. Emlékezetünk a múltba téved, képzeletünk a jövőbe kalandozik. Élj a mának, szakítsd le minden perc virágát – hirdetik a reklámok. De a „ma” máris tegnappá válik, nem marad belőle más, csupán egy futó emlék.

A gyermek élete csak „lesz”, az aggastyáné már csak „volt”, egyik ígéret, a másik emlék. Így lesznek az ígéretek emlékekké. Időben élünk, mégis az örökkévalóság útjelzői figyelmeztetnek. Minden gyászjelentő, amit a postás kézbesít, minden folyó, mely a tengerbe ömlik, minden születésnap, mely közelebb visz az elmúláshoz, minden pályaudvar, mely a végállomás előképe.

„Észre sem vettem” – mondjuk az idő szorításában. Így vagyunk az élettel is, szinte észre sem vesszük, hogy eltelt. Az idő a jövő távlatában hosszúnak tűnik, a múltba tekintve viszont rövid eseménysorozatnak látszik. A múló idő legnagyobb értéke, hogy magában hordozza az időtlenséget. Az elfecsérelt idő korai halál, a felhasznált idő megkezdett örökkévalóság.

„Ne sírj, kicsikém, minden rendben van” – valószínű, hogy ez az a varázsige, amelyet az anya az emberpalánta fülébe súg, ami nyomot hagy a gyermek lelkében. A minden rendben van azt jelenti, hogy édesanyja elfogadja, védi, szereti őt. Erre az ősbizalomra épül az egészséges psziché. Később a gyermek rájön, hogy valójában semmi sincs rendben a zűrzavaros világban, de a gyermekkor emléke, boldogsága egy életen át elkíséri.

Nem kilenc hónap alatt születik az ember, akkor csak világra jön. Egy élet szükséges ahhoz, hogy az ember megvalósítsa önmagát. És minden igyekezete ellenére is befejezetlen lény marad. Folyton keresi az újat, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami több, mint ami adott és ismert. Az ember az örök átmenet állapotában él, szerepet alakít az isteni drámában, ami mellett minden egyéb eltörpül.

Az állat születése pillanatában már kész, lényegében nem változik: táplálkozik, szaporodik, elpusztul. A fecske ugyanúgy ragasztja, a gólya ugyanúgy építi fészkét, mint évezredekkel korábban. Az ember viszont folyton változik, önmagán végzi a véget nem érő kísérletsorozatot, melynek eredményét sírba viszi.

Az ember élete a folyóra hasonlít. Ha a hegytetőről letekintünk, a folyó hosszú szakaszát látjuk. A folyón haladó hajónak azonban hosszú időre van szüksége, hogy a távolságot belássa, megtegye. Az emberi élet is így fest az öregkor magaslatáról. De a hegy tetején nemcsak le, hanem felfelé is lehet tekinteni, ahol az ég végtelenje kitárulkozik előtte.

A hegymászás az egyik legszebb, de kockázatos szenvedély. A hegy lábánál bámészkodó turista, amint a magasba néz, észrevesz egy alig mozgó, függő alakot. Ha távcsövébe tekint, félelmetes látvány tűnik fel előtte: a meredek sziklafalon egy hegymászó csüng a kötélen. Hosszú perceken át koncentrál, hogy néhány centiméterrel magasabbra kapaszkodjon. A hegymászót a riporter megkérdezte: miért vállalkozik ilyen lélegzetállító, kockázatos kalandra? – Mert vonz a magasság – hangzott a válasz.

Mint a gyárkéményt építő munkást, az embert is saját eredménye egyre magasabbra emeli, ahonnan többet lát meg a világból. A magasból új látvány, új értékek tárulnak terülnek fel előtte. Az a benyomása, hogy a végtelen az ember végső határa.

Életünk nagyjából négy részre osztható. Az első szakasz a boldog gyermekkor, a világra való rácsodálkozás, életre szóló élménysorozat időszaka, amelyben a szülők mindenről gondoskodnak. A második és harmadik küzdelmes életszakasz az önmegvalósulás ideje, az utolsó, az időskor már csak a visszaszámolásé, amelyben mások segítségére szorulunk. Esendő mivoltunkra mi sem jellemzőbb, mint hogy fél élet áll rendelkezésre, hogy megvalósítsuk önmagunkat és maradandót alkossunk.