A történészek folyton a múltat vallatják, amiről napjaink fiatalsága alig vesz tudomást. Őket a jövő érdekli, attól várják boldogulásukat. Szerencsénk van a történészekkel, akik nem hagynak nyugton, a múltra irányítják figyelmünket. A nap szülötte is ezt tette: történészként a nándorfehérvári ütközet emlékét felelevenítette Kapisztrán János levelezése a magyarokkal című, terjedelmes munkájában. A levelek a sorsdöntő nándorfehérvári csata előkészületeiről szólnak.

A kereszténység európai megjelenését egy víziónak köszönheti: Pál apostol álmában egy makedón férfit látott, aki így szólt hozzá: Jöjj át, és segíts rajtunk. Az apostol a segélykérésnek eleget tett, elkezdte az európai evangelizációt. Valami hasonló esemény történt 1452-ben is, amikor a nándorfehérvári ütközet előtt segítségül hívták az olasz ferences szerzetest, Kapisztrán Jánost, hogy hathatós szavával felrázza a közömbös nemeseket, és a hadsereget lelkileg felkészítse a törökkel szembeni ütközetre. A hitszónok felismerte a tét nagyságát: Magyarország megsegítésétől függ az európai kereszténység alakulása. Levelet írt a pápának és a császárnak, és kérte őket, hogy vegyék rá a fejedelmeket az összefogásra.

Kapisztrán János 1455 januárjában lépte át a magyar határt, és július 1-én a győri országgyűlésre érkezett, ahol kézhez kapta a pápa levelét, ami felhatalmazta őt a török elleni hadjárat igehirdetői szolgálatára. A szerzetes július végén már egy szövetséges hadsereg tervét küldte megbízójának. Időközben elképesztő tevékenységbe kezdett. Részt vett a budai országgyűlésen, augusztus végén Szegeden találjuk, hogy Hunyadi Jánossal találkozzék. A hetvenéves szerzetes nem ismert fáradtságot, Erdélybe jött, ahol két hónapot töltött, hogy seregeket toborozzon. Időközben a román görögkeleti keresztények között térítőmunkát végzett.

A pápai követ január végén Budára kérette, és a vártemplomban átadta az egyházfő keresztjét és megbízólevelét. Kapisztrán János 1456. április 15-én Budáról indult, és rövid idő alatt húszezer harcost toborzott, majd a következő napokban a szakadatlan prédikáció nyomán a harcosok száma már hatvanezerre emelkedett. Kísérője feljegyezte: ő volt a keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya, lelki atyja. Egyik karjával a keresztet, másikkal a kardot emelte magasba, mintegy jelezve, hogy az ősök az új hazát karddal szerezték meg, amit csak a kereszt képes megmenteni. A hit és küzdelem a nemzet fennmaradásának záloga.

Minden nép dicső elődökről álmodik. Mi, magyarok is. Idegenségünk itt, az európai új hazában ezt különösen indokolttá tette, hogy a megvetett jövevény szerepét hajdani nagyságunkkal ellensúlyozzuk. Igazi nagyságunk az volt, hogy a keleti, lovas barbár népek közül egyetlen népként tudtunk Európában nemcsak tartósan megtelepedni, hanem önazonosságunkat megőrizve új hazát és kultúrát teremteni. Az ősök kultuszával nem állunk egyedül, valamennyi körülöttünk élő nép is megalkotta a magáét. Van valami tragikus abban, hogy történelmünk során alig volt csata vagy háború, amit el ne veszítettünk volna. Csak a kalandok korának sorozatos győzelmeire lehetünk büszkék, amit szomszédaink folyton szemünkre hánynak. Nem meglepő, hogy a tatár és török dúláskor Európa népei nem siettek segítségünkre. Talán még Trianon tragédiájában is érezni Európa ősi ellenszenvét.

A Hunyadiak, apa és fia, dicsőséget szereztek a nemzetnek.

Mátyás reneszánsz uralkodó volt, Machiavelli tollára illő fejedelem, aki mindig tudta, mit akar, és meg is valósította azt, hol szép szóval, hol erőszakkal. Megvolt benne a katona erélye, a diplomata fondorlata, a humanista műveltsége, a hatalom szilárdsága. Tudott szellemes, kellemes lenni, de éppúgy kegyetlen és könyörtelen is. Naggyá tette Magyarországot, nagyhatalommá, amilyen sem azelőtt, sem utána nem volt. Ötszáz éve halt meg, ötszáz éve visszasírjuk vasmarkát, amely befelé szorított, de kifelé védelmet nyújtott. Hogy minő szükség volt e vasmarokra, halála után nyomban kiderült. Leginkább a Mediciekhez hasonlított, humanistákkal vette körül magát, akik latin és olasz műveltségükkel a magyar kultúrát európaivá tették. A róla utólag alkotott kép, amit a szájhagyomány, az anekdotakincs és a költészet őriz, a megszépítő messzeség homályába vész. A fantázia megteremtette a mesebeli Mátyás királyt, és most már ez a mienk. Nem egyedülálló jelenség történelmünkben, hogy az irodalom idealizál. De hiszen ez a feladata, felmutatni azt, milyennek kell lennie a hazában és a hazáért élő embernek.