Vörös vonalként húzódik végig a nemzet történetén a szabadságáért vívott küzdelem. Veszély idején hősök tűntek fel, akik életüket áldozták a hazáért. Példájuk a nemzetet egységbe forrasztotta, talpra állította. Czetz János honvédtábornok Háromszék szülötte, az 1848–49-es szabadságharc emblematikus alakja, aki az erdélyi hadszíntéren a végsőkig küzdött. Nem lehet felróni neki, hogy amikor vérbe fojtották a felkelést, a kivégzés elől elmenekült.

1848 tavaszán a Párizsban kitört szélvihar hazánkat is elérte, belekapott a reformok vitorlájába, elsöpörte az ellenállást, a márciusi ifjak tizenkét pontban megfogalmazták követeléseiket.

Bécset és Budapestet ugyanaz a forradalmi láz fűtötte. A március 15-én Pozsonyból Bécsbe érkezett magyarokat lelkes tömeg fogadta. Az előkelőségek zsinóros mentéjükben, gazdagon díszített kardjukkal, kócsagtollas kalapjukkal lenyűgöző látványt nyújtottak. Csak Kossuth érkezett fekete ruhában, mintha baljós előérzete lett volna. A császár békülékeny arcát mutatta. Jóváhagyta, hogy gróf Batthyány Lajos kormányt alakítson, és megígérte, hogy az országgyűlés határozatait jóváhagyja. A magyarok győztek – írta Széchenyi március 17-én kelt levelében. Elismerte: „Kossuth mindent egy lapra tett, és eddig legalább annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám húsz év alatt sem tudott volna elérni.”

Rövidesen azonban minden visszájára fordult: a kamarilla rávette az ingatag császárt, hogy az országgyűlést oszlassa fel, a reformintézkedéseket pedig vonja vissza. V. Ferdinánd engedett a nyomásnak, sőt az ellentámadási ajánlatot is elfogadta, majd az ostromállapotot kihirdette, és elrendelte a fegyveres támadás megszervezését. Időközben a császár lemondott, és az ifjú Ferenc József lépett trónra. Az ifjú császár tizenkilencedik születésnapját ünnepelte, amit anyja parádésan megszervezett: a dísztortán tizenkilenc gyertya lángja lobogott. A tiroli énekesek rázendítettek: Gotterhalte: „Isten tartsa, Isten óvja / császárunkat és a hazát!” A serdülőkorban lévő császár alig érzékelte a háborús légkört, a vendégek előtt a bécsi erdőben elejtett zergebakról és a vadászati kaland izgalmairól beszélt.

Schwarzenberg, a monarchia miniszterelnöke, a magyarok ősellensége az „oszd meg és uralkodj” jól bevált politikai stratégiát követte, szövetségeseket keresett és talált a magyarok ellen. Meglepő fordulat következett. A moldovai és havasalföldi fejedelemségek forradalmárainak többsége, élükön Nicolae Bălcescuval, a magyarokkal való összefogást sürgette, hogy közös erővel a fenyegető orosz veszélyt elhárítsák. Az erdélyi románok azzal a feltétellel akartak a magyarokhoz csatlakozni, ha számukra egyenlő jogokat biztosítanak. Hiába kereste fel Bălcescu Kossuthot, nem jutottak megegyezésre. Ekkor a román politika hirtelen, mint oly sokszor, irányt váltott. Az Avram Iancu köré tömörülő román parasztok szövetséget kötöttek a bécsi uralkodóval, és fegyvert fogtak a magyarok ellen. A horvátok is ezt tették, és így az Osztrák Birodalom két nagyszámú kisebbsége Magyarország ellen fordult. A magyarok végül belátták, hogy érdekük lett volna a románokkal való szövetség, de akkor már késő volt.

A tragédia bekövetkezett, a császári és orosz hadsereggel szemben a magyar ellenállás megtört, a túlerő a szabadságharcot vérbe fojtotta. A győztes orosz hadsereg vezére a cárnak diadalittasan jelentette: „Magyarország Felséged lábánál hever.” A hír hallatán a cárban az ember kerekedett felül, a lázadókkal szembeni mérsékletre intette a császárt. De hiába! Az ifjú Ferenc József elnöklete alatt megszületett a döntés: a törzstiszteknél magasabb rangú magyar katonai vezetőket hadbíróság elé kell állítani. A kegyetlen megtorlást a vérszomjas Haynau tábornok, I. Vilmos hesseni választófejedelem törvénytelen fia hajtotta végre, akit a „bresciai hiénának” tituláltak, mert a véres harcok után bevett lombárd városban nyilvánosan nőket korbácsoltatott meg, az oltár előtt lelkészeket tartóztatott le, akiket liturgikus öltözetben főbe lövetett.

Heinrich Heine történész Magyarország összeomlásában az összeurópai forradalom mélypontját, kudarcának betetőzését látta: „Ledőlt a végső bástya is, / Száz sebből vérzik Magyarország.”

A népképzelet a gyertyalángban testesítette meg az emberi lelket, a halált pedig a láng kialvásával hozta kapcsolatba. Eszerint minden embernek az égben egy gyertyája ég, és amikor meghal az illető, gyertyája a földre hullva kialszik. A hullócsillagok erre emlékeztették őseinket. A nemzet fiainak gyertyái rendre kialszanak, de a nemzet nem jut a hullócsillagok sorsára, új csillagok tűnnek fel a magyar égen.