A szabadságharc bukása után Kossuth Lajost az emigrációban tömegek köszöntötték. Amerikában a Fehér Ház elnöke, majd a szenátus és a kongresszus fogadta. Olyan diadalút volt ez, amelyhez hasonlót európai politikus ritkán él meg. A korabeli sajtó Kossuthot a bibliai Mózeshez hasonlította, ami sokakban visszatetszést keltett, hiszen Mózes kivezette népét a szolgaságból, Kossuth pedig az ellenkezőjét tette: megalapozatlan politikájával újabb szolgaságba sodorta a magyar népet. A szabadságharc bukása után Széchenyi reális politikája igazolást nyert: az országnak előbb gazdaságilag kellett volna megerősödnie, és csak azután nyerhette volna el szabadságát. De győzött a fiatalos, elhamarkodott lelkesedés. Tetszik, nem tetszik: a fiatalok a háborúkat kirobbantják, az idősebb nemzedék pedig viseli a következményeket.

Az ország alighogy felocsúdott a szabadságharc vereségéből, máris elkezdődött a démonizálás és heroizálás egymástól elválaszthatatlan folyamata. Az idők folyamán a hős és áruló ellentétpár mindig is szerepet játszott. Az okokat keresők mindig találtak új bűnbakot az elveszett illúziókhoz és a nemzeti nosztalgiához. Kritikus helyzetben a mindenkori ellenzéket a „nemzet árulójának” bélyegezték. A problémamegoldásnak ez a formája vörös fonálként vonul végig történelmünkön. Ennek a mítoszalkotásnak egyik ismert áldozata Görgey Artúr, az árulás megfogalmazója pedig Kossuth Lajos, a szabadságharc szellemi vezére. Évtizedeken át nemcsak politikusok, hanem költők, írók, színházi emberek, filmrendezők is azon ügyködtek, hogy a „hős” Kossuthot szembeállítsák az „áruló” Görgeyvel. A szabadságharc előtti reformmozgalmat Széchenyi és Kossuth éles ellentéte jellemezte, a szabadságharc utáni időket viszont Görgey és Kossuth vitája árnyékolta be.

A tények önmaguk helyett beszélnek. Törökországi tartózkodása idején Kossuth a magyar követek közvetítésével Görgey ellen lejárató leveleket küldött szét a nyugati országokba, amelyekben Görgeyt „Magyarország árulójának” bélyegezte. Állítása szerint, ha Görgey nem követett volna el árulást, akkor Ausztria és Oroszország egyesített hada sem lett volna képes az ellenálló magyar hadsereget leverni. Kossuth alaptalan állítása szerint a megalkuvás, nem pedig az orosz túlerő volt a szabadságharc leverésének igazi oka. Kossuthnak bűnbakra volt szüksége, hogy megtépázott tekintélyét visszaszerezze, és az emigrációban új, vezető szerepét megteremtse. Ezért erkölcsi korlátokat nem ismerve, a tragédiáért Görgeyt tette felelőssé.

Az elbukott szabadságharc két vezéregyénisége között dúlt a személyes ellentét, miközben az elnyomott magyarság a bosszúhadjárat nehéz időszakát élte. A vesztesek a harcokban elesetteket gyászolták, a rabok a börtönökben sínylődtek, a kézre nem került lázadók bujkáltak, a honvédség életben maradt katonáit pedig a császári hadseregbe sorozták. E kilátástalannak látszó időben minden közéleti megnyilvánulást nyomon követett a besúgórendszer. Az önkényes „igazságszolgáltatás” szabad teret kapott. A katonai diktatúra ellenőrzés nélkül gyakorolta korlátlan hatalmát.

A parázs a hamu alatt mégsem aludt ki teljesen, élt még a remény, hogy az életüket kockára tevő harcosok folytatják a küzdelmet. Makk József tüzérezredes vállalkozott az erdélyi fegyveres ellenállás megszervezésére, ezért Törökországban Kossuthtal kidolgozta a mozgalom programját. A stratégia lényege szerint a hegyekben felfegyvereznek néhány ezer katonát, akik szórványosan, több oldalról, rajtaütésszerűen támadják a császári hadsereget. A terv kidolgozói a lakosság ellenállására is számítottak.

Az összeesküvés élén Török János köztiszteletben álló, marosvásárhelyi református teológiai tanár állt, aki katonai kiképzésben is részesült, és századosként a mozgalmat irányította. Nem számolt azzal, hogy akiben leginkább megbízott, az lett árulója. Nem tudott arról, hogy közvetlen munkatársa, Bíró Mihály, fogságból történő szabadulását osztrák ügynökké válásának köszönhette. Az áruló 1851 őszén az osztrákoknak átadta az összeesküvés vezetőinek névsorát, a szervezet levelezését és titkos rejtjeleit. Az osztrák titkosszolgálat az összeesküvés megtorlásával nem sietett, újabb információkra várt, majd amikor az ügyet felgöngyölítette, a rendőrség lecsapott az összeesküvő vezérekre.

Az áldozatok kivégzése után dermesztő hangulat bénította meg az országot. Nem maradt már más tiltakozási eszköz, mint a passzív ellenállás. Sokan a törvényes keretek között igyekeztek a hatalmat kijátszani, mások a közügyektől tüntetőleg távol maradtak, a maguk szűk világába zárkóztak. De a tragédiákból mindig van kiút, ami ezúttal is igazolást nyert. A megtorló intézkedések idővel enyhültek. Deák Ferenc, a haza bölcse felismerte az elnyomó hatalommal való kiegyezés lehetőségét.