Immanuel Kant, a 18. század jeles filozófusa, A tiszta ész kritikája című könyv szerzője kijelentette: „Mihelyt azt mondaná a ló, amelyen lovagolok, »én«, nyomban leszállnék róla s levenném előtte kalapomat.” A filozófus e kijelentéssel nem „lóhátról”, a felsőbbrendű tudat magaslatáról nyilatkozott – már azért sem, mert ő maga is lórajongó volt –, hanem mert az értelemmel és szabad akarattal rendelkező ember és az ösztönei által irányított állat között tátongó szakadékra akart utalni. Tudjuk, hogy az állat fejlettebb, megbízhatóbb érzéki adottságok birtokában van, mint az ember, de az érzékek útján szerzett ismeretek nem emelkednek a szellem magaslatára. A tudat évezredek óta véget nem érő vita tárgya, amiről a tudósok ellentétes nézeteket vallanak. Egyesek szerint a tudat nem más, mint éntudat, ami abban áll, hogy az ember elhatárolja magát másoktól, ismeri tettei indítékát és számol azok következményeivel. A kisgyermek szellemi fejlődése látványos jelenség, kezdetben azonosul környezetével, akárcsak az állatok, de fokozatosan elkülönül mindattól, amit lát, tapasztal. De még mindig nincs öntudata teljes birtokában. Cselekedeteinek összevetéséből jön rá, hogy mindaz, ami körülötte történik, valójában nem ő maga, ő szemlélője a tőle függetlenül végbemenő eseményeknek.

A tudat meghatározását sokan a személyes tapasztalat felől közelítik meg. Alvás közben öntudatlanok vagyunk, ébredéskor visszanyerjük tudatunkat. A tudat mibenlétéről folyó viták gyújtópontjában az a kérdés áll: vajon az anyagi világtól függetlenül is létező valóság-e a tudat, vagy sem? Az agy a tudományos elemzés szokásos módszereivel vizsgálható, az értelem viszont nem. A gondolat a szellem jegyeit viseli magán: nem mérhető, nincs súlya, térbeli kiterjedése. Az ember félelmetes fegyvere, amellyel mindent legyőz, minden más létező fölé emelkedik.

A gondolat a szóban, a beszédben, nyelvben „testesül” meg. Hogy a beszéd mennyire szerves része az életnek, az abban is megmutatkozik, hogy még a szellemi fogyatékosok is, akik képtelenek írni, olvasni, megtanulnak beszélni.

Az agy rendkívül összetett szervünk, gyermekkorban szinte csodákra képes, a kisgyermek zsenge korban elemi szinten elsajátítja a bonyolult anyanyelvet. Az ég az embert elképesztő szellemi értékek birtokába juttatta, de nem feledheti, hogy ő a teremtett világ élőlényein emelkedett magasba, lett a teremtett világ koronája. „Ember, mid van, amit nem kaptál, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?” – kérdezi az apostol. Az ember nem képzelheti magát istennek, amint azt ma megkísérli, mert vissza kell térnie a porba, ahonnét vétetett. Az elmúlás jelei már fiatalkorban mutatkoznak. A húszéves fiatalnak ezrével pusztulnak idegsejtjei. De a mintegy százmilliárd sejtből, ha naponta néhány ezer elpusztul is, időskorra „a szürkeállományból” még jócskán marad. Ha okosságra már nem is futja, okoskodásra ez bőven elegendő.

A nyelv az emberiség legnagyobb vívmánya, a legfontosabb emberi alkotás, melyet a nemzedékek végeláthatatlan sora hozott létre és fejlesztett. A legfontosabb kommunikációs eszköz, amelyet sohasem nélkülözhetünk. Attól kezdve, hogy a gyermek eszmélni kezd, az anyanyelv állandó társa, amelyre a nap minden percében szüksége van. A nyelv teszi lehetővé a mindennemű fejlődést, azt, hogy az elmúlt nemzedékek tapasztalatai ne menjenek veszendőbe. A nyelvnek, mint az irodalom anyagának, s mint a nemzeti egység kifejezőjének és fenntartójának, meghatározó szerepe van. Ha szépirodalmi magyar szöveget olvasunk, megcsodáljuk nyelvünk színét, ízét, zamatát. A nyelvészek nem győznek ámulni szókincsünk gazdagságán.

Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha bolygónk valamennyi lakója egyetlen nyelvet használna. Ha e bizarr ötletet sikerülne megvalósítani, bizonyára igen nagy ellenállást váltana ki. A világ számos nemzete harcolna nyelve függetlenségéért, aminek alapköve a saját nemzeti nyelv használati joga lenne. Az emberek hevesen tiltakoznának az ellen is, ha egy műnyelvet kellene elsajátítaniuk. Nagyobb eséllyel lehetne rávenni egy adott ország polgárait a közös nyelv elsajátítására, ha a környező országokban azt már beszélnék, és így felismernék a leegyszerűsödő kommunikáció előnyeit. Napjainkban Európában és számos már országban éppen ez a jelenség figyelhető meg az angol nyelv esetében. A globalizáció, a multinacionális munkakörnyezet és a fellendülő turizmus hatására egyre többen tanulnak angolul, hisz felismerték, ez számos élethelyzetben lehetővé teszi számukra a létfontosságú kommunikációt.

A költők, írók és az anyanyelv „szerelmesei” megízlelték nyelvünk ízét, zamatát, színeit, dallamát. Őket nem lehet megkísérteni, elcsábítani, holtig kitartanak az anyanyelv mellett.