Petőfi „leszedte a keresztvizet” a magyar nemesekről: „Nem írok, nem olvasok, / Én magyar nemes vagyok.” Báró Apor Péter az ellenkezőjét tette: olvasott, írt, gazdag szellemi örökséget hagyott az utókorra, amit élvezettel olvasunk. A Metamorphosis Transilvaniae (Erdély változása) című terjedelmes műve irodalmi és kortörténeti dokumentum.
A szerző a háromszéki Altorján született, és ott is halt meg, Erdélyből ki sem mozdult, szülőföldje volt a mindene. Számára Erdély a világ közepét jelentette, mindent hozzá hasonlított, mindent innen szemlélt. Szerinte két Erdély létezik: a múltbeli, a romlatlan ősi értékeket védő, és a hagyományaitól, eredeti színeitől elszakadó, divatos irányzat. Apor Péter a múltbeli Erdélyben érezte otthon magát, a megváltozott, új világ idegen volt számára. Az archaikus világnak volt a rajongója, ezért tollat ragadott, hogy a letűnő időnek emléket állítson. Leltárba vette az erdélyi élet említésre méltó eseményeit, a népi szokásokat, egyházi rendezvényeket. Krónikája epikai hangvételű, részletekbe menő elemzés. Mondanivalója akkurátusan hosszadalmas, olyan, mint egy néprajzgyűjtő felhalmozott anyaghalmaza.
A kortársak feljegyzéseiből tudjuk, hogy Apor Péter nem volt megnyerő személyiség, nem adott az emberek véleményére. Büszke volt származására, családfáját a honalapító vezérekig vezette vissza. Törtető főúr volt, aki csak nagybátyjának, Apor Istvánnak adózott némi tisztelettel. Labanc volta ellenére II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején kurucpártiság vádjával börtönbe került, de időközben tisztázta magát, és kárpótlásul a császár bárói rangot és hivatalt adományozott neki. Családi élete nem volt felhőtlen, házasságából tizenkét gyermek született, és huszonhét évi együttlét után feleségétől elvált. Élete alkonyán családja teljesen mellőzte, kifosztotta. Barátok nélkül, magányosan, félvakon fejezte be életét. De a sorscsapás nem törte meg, a múlt értékeinek védelmében az erdélyi szellemtörténet szolgálatába szegődött, az írásban vigaszt, megnyugvást talált.
Figyelme szinte mindenre kiterjedt, aprólékos tárgyismerete társadalomtörténeti és néprajzi jelentőségű, Erdély nagy „háztartásába” betekintést nyújtott. Miközben a régit dicsérte, megvetette az újat, a „nájmódi”-t. Stílusa gunyoros, tréfálkozó, mondandóját életízűen tárja az olvasó elé. „Nem volt akkor annyi superlát, hanem estve jóllakván, a palotában vagy nagy házban, vagy amicsodás háza volt a gazdának, bevittek egy falka szalmát, azon feleségivel együtt ki-ki egymás végiben virradtig jóízűt aludt.”
Meglepő, hogy a Habsburg-párti főúr küzd a német befolyás ellen, azt Erdély romlásának tekinti. A Habsburg-háznak az a törekvése, hogy ne csak nyelvében, de vallásában is egységes legyen a birodalom, még a jezsuita felfogásban és szellemben nevelt Aporban is ellenszenvet váltott ki. A fejedelmek korát idézte, amikor csak az emberség számított, és nem az, hogy ki melyik templomba jár.
Erdély Apor Péter idejében változott, ma még inkább változik, olyannyira, hogy alig lehet már nyomon követni. Az a remény, hogy a második világháború után egy új társadalmi rend biztosítani fogja az erdélyi nemzetiségek egyenjogúságát, fennmaradását, merő ábrándnak bizonyult. A szászok kiárusítása után az erdélyi magyarok az erőszakos beolvasztás légkörében élnek. Nemcsak nyelvükért, kultúrájukért, hanem puszta létükért is küzdenek. A tragikus véget ért román pártvezér az iparosítás égisze alatt Erdély magyar városainak jellegét megváltoztatta. A beözönlő tömegek az őshonos magyar lakosságot kisebbségbe, háttérbe szorították. Az erdélyi magyarok helyzete maholnap a kanadai állapotokhoz lesz hasonló, ahol a népszámláláskor többek között ilyen kérdésekre kell válaszolni: Emlékezete szerint milyen nyelven szólalt meg először? Beszéli-e még azt a nyelvet? A válaszokból kiderül, hogy a vegyes házasságban élő szülők otthon egymással és gyermekeikkel milyen nyelven beszélnek. És mi a biztosíték, hogy az újszülött az első elgügyögött „édesanyám” varázsszó mellett később ki is fog tartani. Hiszen más a gyermek anyjához fűződő érzelmi viszonya, és más a ráhatás, ami a jövőjét befolyásolja. Az együttélés lehetőségét latolgatva felmerül a kérdés: milyen jövő vár az erdélyi kisebbségre egy olyan országban, amelyben már a túlélés is jelszóvá vált?
A kisebbséget elsorvasztó politika lényegében nem változik, csak taktikát vált. Nincs már látványos elnyomás, a háttérintézkedéseknek „vakulj, világ” jellegük van. A változó Erdélyben az írástudók és az értelmiségiek feladata a kisebbség sorsát veszélyeztető folyamatot a világ elé tárni a fennmaradás érdekében. Tenni azt, amit Apor Péter tett a maga korában.