Az egészségügy mindennapi téma, egyre több a beteg, és kevés az orvos. A kormány anyagi előnyökkel ösztönzi az egészségügyben dolgozókat, hogy helytálljanak, többletmunkát vállaljanak a betegek érdekében. De mi történik, ha a társadalom „testén” is a kór tünetei mutatkoznak? A közélet erkölcsi, pszichikai romlásán az orvos nem segíthet, olykor ő is az igazságtalanság, az erőszak, a korrupció szenvedő alanya. Ha a közerkölcs válságát sokan közömbösen nézik, akkor aligha lehet jobb időkre számítani.

Amikor a fiatal Jung lelki válságba került, lelkész apjának bátorító szavai alig hatottak. A beteg azonban egyik olvasmányában rátalált egy meglepő állításra, miszerint nagyapja Goethe törvénytelen fia volt. A beteget nem érdekelte, hogy igaz-e az állítás, vagy sem, a gondolat felvillanyozta és talpra állította. A jeles pszichiáter későbbi írásában említést tesz erről, és megjegyzi: a pszichoterápiában a hitnek fontos szerepe van. Nem csodaszerről, hanem csak arról van szó, hogy a hit a lelki válságba jutott ember felépülésében fontos szerepet játszik.

A szabadelvű ideológia, napjaink agresszív szellemi irányzata a hitet teljesen mellőzi, önámításnak tartja. Rózsaszínűre festi az eget, a sötét felhőket, orkánerejű viharokat elhallgatja. Tetszetős fogalmakkal, színes képekkel reklámozza programját: haladásról, demokráciáról, pluralizmusról, emberi jogokról beszél. Más megfogalmazásban, de ugyanazt az eljövendő „földi mennyországot” hirdeti, mint a kommunizmus. Új ember- és társadalomképet fogalmaz meg és hirdet. Az eszme megfogalmazói a francia enciklopédisták voltak. Az Egyesült Államok szabadkőműves honalapítói az Európában terjedő szabadelvű eszméket magukévá tették, és az új világot azokra építették. A szabadelvű teoretikusok szerint a vallásháborúk igazolják, hogy a keresztény eszmerendszer megbukott, nem képes elfogadható társadalmat teremteni. A hagyományos erényekre, jámborságra buzdító prédikációk helyett az ösztönös természetre, a mohóságra, haszonszerzésre, becsvágyra kell építeni. Elvégre ezek az adottságok az emberi természet velejárói. Tereljük hát az emberi gyarlóságokat olyan mederbe – mondták –, hogy azok a fejlődés, a haladás hajtóerői legyenek. Az egymásba ütköző érdekek miriádjából teremtsünk társadalmi összhangot, az emberi együttélés és fejlődés új formáit.

Ha eltekintünk az Isten és ember közötti kapcsolattól, és pusztán az emberek közötti viszonyulásra gondolunk, akkor ezt az önző, törtető szemléletet ilyen formában lehet megfogalmazni: Engedni kell, hogy ember embertársa fölé emelkedjen. Az ősbűnnek mitikus, színes formába öltöztetett bibliai leírása is ezt fejezi ki. A kísértő nem azzal csábítja az asszonyt, hogy jó a tiltott fa gyümölcse, hanem azzal, hogy ha azt megízleli, „olyan lesz, mint Isten”. Nem kell többé megalázkodni, engedelmeskedni, nem teremtménye, hanem vetélytársa lehet Istennek. Itt az alkalom, éljen a lehetőséggel, szabaduljon meg a függő, megalázó viszonytól. És az Isten helyébe kívánkozó ember engedett a csábításnak.

A pszichológus szerint a gyermekek egy részének életéből hiányzik az apai tekintély, ha éppen több apjuk is van az anya egymást követő kapcsolatai révén. Ezért összekuszálódik a gyermek érzelmi világa. A szülőkkel szemben a lázadó kamaszok nemzedéke egyébként is tele van daccal, ellenállással. Az apai tekintély hiánya azonban nemcsak emberi viszonylatban, hanem az ember Istenhez fűződő kapcsolatában is megmutatkozik. Az újkor embere a felvilágosodás óta egyre határozottabban utasítja el Istent, míg végre Nietzsche, majd Freud megfogalmazta a nyílt istentagadást. Korunk nemcsak a földi, hanem az égi tekintélyt is elutasítja. A haláltáborok, a népirtások, az egyre gyakrabban kirobbanó erőszakhullámok, a férfi és nő biológiai különbözőségének tagadása igazolja, hogy az ember lassan elveszíti erkölcsi tájékozódását, tisztánlátását. Szabadságot hangoztat, és a szabadosság ingoványába süllyed. Ebben az erkölcsi értékválságban a bukás és felemelkedés, a csüggedés és nekilendülés közepette magasodik fel az emberség próbatétele. Üresnek mondjuk a világot, noha mi magunk vagyunk üresek, unalmasnak, amikor bennünk fészkel a célvesztettség, kétségbeejtőnek, miközben önmagunkban hordozzuk a reménytelenséget. A hervadás új virágzás magját rejti magában, a tél előkészület a tavaszra, az elvetett mag az új élet hordozója. A világ tévelygése láttán a hívő ember is olykor elbizonytalanodik, noha a halálba induló Krisztus kijelentette: „Bízzatok, én legyőztem a világot!”