A Nagyszebenben született Hochmeister Márton az egykori erdélyi „Szászországra” emlékeztet. A szászok Erdélyben történő letelepedésük után a „legnémetebb” németeknek tartották magukat. Németországból fejlett ipart és kultúrát hoztak magukkal, amit Erdély értékeivel gazdagítottak. A nemzeti öntudatra épült az a stratégia, amely ezt az anyaországtól távol élő népet hosszú évszázadokon át formálta, gazdagította, fenntartotta. A különféle német törzsekből összeverődött szászok a német nemzeti egység példaértékű társadalmát hozták létre. Autonómiát harcoltak ki, maguk választották bíróikat, hivatalnokaikat, papjaikat, maguk létesítettek iskolákat, kulturális intézményeket, igazgatták vállalkozásaikat. Ők döntötték el, kiket engednek Szászföldön letelepedni. A kisebbségi autonómia napjaink állandó problémája, ezt a szászok már évszázadokkal korábban kiharcolták maguknak a Magyar Királyság idején. A múlt század közepén vesztették el jogaikat a saját igazgatásra és arra, hogy településeiket a bevándorlóktól megvédhessék. Az ország közügyeiben is tevékeny részt vállaltak, amennyiben érdekeik azt megkívánták.

Erdélyben az együtt élő nemzetek egymást évszázadokon át elfogadták, olykor össze is fogtak a boldogulás reményében. A román részről gyakran felhánytorgatott magyar elnyomás alaptalan. Erdély etnikumai megőrizték önazonosságukat.

A szász nép Erdélyben gyökeret vert, kibontakozott, az ország hivatalosan is elismert harmadik nemzetisége lett. A magyar királyok tiszteletben tartották jogaikat, a szász függetlenséget királyi kiváltságlevelek szavatolták. A magyar diplomácia nyitotta meg számukra a keleti kereskedelem kapuit. A bölcs politika, a szorgalmas munka meghozta gyümölcsét: a szász városok és falvak meggazdagodtak, virágzó kultúrát hoztak létre.

A szászok az idegeneket maguktól távol tartották, de fajtestvéreikkel, a Habsburgokkal szemben tehetetlennek bizonyultak. A Habsburg-uralom az ősi királyi földön szerzett jogokat megnyirbálta. A Habsburg terjeszkedés idején visszasírták a magyar királyok korát. A magyaroktól, székelyektől következetesen elzárkóztak, és nem számoltak azzal, hogy városaik, falvaik lassan elnéptelenednek. A hegyekről beszivárgó román pásztorok kezdetben a szászok jobbágyai voltak, ami jól fogott a munkaerő pótlására. Idővel az elnéptelenedés még nagyobb méreteket öltött, és a szász falvak etnikai képe teljesen megváltozott, a románság került túlsúlyba. A szász nemzeti eszme egy ideig tartotta magát, később a bevándorlók vették át az irányítást. Az egykori királyi föld, a virágzó erdélyi „Szászország” ma már csak emlék.

A hazalátogatók ajkán felcsendül az ősi szász himnusz: Erdélyország, türelem föld, / minden hitnek tábora! / Óvd meg hosszú századokon át / fiaidnak szabadságjogát, / S légy a tiszta szó hona. / Erdélyország, édes földünk, / drága, jó szülőhazánk! / Áldott légy szépségedért, / s tájaidnak minden gyermekét / egyetértés fogja át.

A himnusz könnyet csal az éneklők szemébe, és fájdalmat lop a szívekbe. A hazalátogatók gótikus templomaikban sem kapnak vigaszt, hiszen azokban nem szószéken, hanem az ikonosztáztól, számukra idegen nyelven hirdetik az igét. Átélik nemzeti tragédiájuk fájdalmát: kihalni félelmetesebb, mint meghalni.

A bánsági svábok is a szászok sorsára jutottak. A törökök kiűzése után telepedtek le az elnéptelenedett Bánságban. A termékeny föld vonzotta az újabb telepeseket. Mária Terézia a magyarok „barátjának” nevezte magát, jobbára mégis németeket és más népcsoportokat telepített le azon a vidéken. A 17. században újabb telepeshullám érkezett, és így létrejött a Bánság soknemzetiségű világa. Az ottani, virágzásnak indult gazdaságra felfigyeltek a környező országok is, kezdetét vette a nemzetközi gazdasági és kulturális együttműködés.

Trianon azonban mindennek véget vetett. Amit a szászok és svábok hosszú időn át szorgalmas munkával létrehoztak, azt a román invázió néhány évtized alatt felszámolta. Szászföldön és Bánságban már csak a kihaló idős nemzedék őrzi a dicső múlt emlékeit.

Aggódva hallgatjuk a híreket: az Északi-sark és Antarktisz jéghegyei szemlátomást olvadnak, az óceánok, tengerek szintje emelkedik, a lapályon lévő szigetek eltűnnek. Nem ebben a veszélyben él-e az erdélyi magyar, székely kisebbség is? A román tenger egyre nagyobb veszélyt jelent, a szórvány magyar szigetek már alig látszanak. A Székelyföld tartja még magát, de annak peremét csapkodják már a hullámok, sőt az ár már a szárazföldet is elárasztja. Marosvásárhelyre, a székely fővárosra maholnap alig lehet ráismerni!

A szászok, a svábok eltűntek, és most a magyarokon a sor? Románia a nemzeti kisebbségek olvasztótégelye a világ szeme láttára?