Panaszkodunk: csalódunk az emberekben, és ők is csalódnak bennünk. A létért való küzdelemben és az érvényesülésért folytatott harcban az etikai elvek háttérbe szorulnak. A mindennapi életet gyakran „a mindenki háborúja mindenki ellen” mondás jellemzi. A botanikusok állítják, hogy a növények is ismerik a létért folytatott küzdelmet, de a növények nem letiporják, hanem túlnövik egymást. A botanikusok nem csalódnak a növényekben. Pilinszky is ennek ad hangot: „Mert hűségesek mindhalálig, / isteniek egyedül a virágok, / egyszóval a növényi lét, / velünk szemben, kik jövünk és megyünk. (...) mi elkallódunk, ők hazatalálnak.”

Hogy csak az út menti pipacsot említsük, ahol megterem, ott nincs gond az ökoszisztémával, hiszen mindegyik, a vadon élő pipacshoz hasonló növény érzékenyen reagál a káros anyagokra. A dzsungel bolygónk leggazdagabb növényvilága, amely még életben maradt. Csupán néhány négyzetkilométernyi területen több növényfaj él, mint egész Európában. A dzsungeleket könnyű nyilvántartani, az iparosítás nem ismer korlátokat.

Egyes természetrajongók azt állítják, hogy a zene és néhány kedves szó hozzájárul a növények fejlődéséhez. A botanikusok tagadják ezt, ami korántsem ingatja meg a természet szerelmeseinek hitét. Ők a költővel vallják: „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél.”

A virágos rét elkápráztat, a kopár vidék lehangol, a halálra emlékeztet. A temető is kietlen lenne virágok nélkül. Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében a természetről is megemlékezik. Kétezer évvel ezelőtt úgy aggódik a környező élő világért, hogy az bármelyik mai természetvédőnek is dicséretére válna. Ha az apostol ma élne, és megtapasztalná az ökológiai katasztrófákat, tollat ragadna, és még inkább síkra szállna a természet védelméért: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Vö. Róm 8,19–23)

Isten megbízta az embert, hogy tegye a Földet lakhatóvá, használhatóvá és uralkodjon minden teremtményen. (Ter 1,28) E felhatalmazással Isten mintegy bevonta az embert a teremtett világról való gondoskodásba. Az embernek azonban nem szabad visszaélnie szabadságával, az állatok és növények fölötti uralma nem jelenthet pusztítást, rombolást. A Biblia Istene nem a teremtésen kívül akarja üdvözíteni az embert, hanem a világgal együtt. A világ elpusztítása a Teremtő elleni támadás, az üdvrend tagadása. A teremtett világ révén jut el az ember a Teremtő nagyságának, jóságának felismeréséhez, amint azt a zsoltáros is mondja: „Minden élő dicsérje az Urat.”

Amióta az ember tudatára ébredt az ökológiai válságnak, mindenfelől azt halljuk: meg kell változtatnunk a természethez való viszonyunkat, ha el akarjuk kerülni az egyre inkább fenyegető katasztrófát. Ennek a helyzetnek az oka a nyugati gondolkodásra jellemző antropocentrikus természetszemlélet. Az az elfogult felfogás, hogy a világ középpontja az ember, minden az emberért van, csak saját érdekeit kell érvényesítenie. A tudomány és technika példátlanul megnövelte az ember hatalmát a természet felett, ami pusztulással fenyegeti nemcsak a környezetet, hanem magát az emberi civilizációt is. Az emberen kívüli világgal való törődés erkölcsi szempontból nem lehet közömbös. Az ökológiai válság fő oka épp a természettel szembeni kötelességek elmulasztása. A mai viták rávilágítanak arra, milyen irányban keresik a szakemberek a kiutat ebből a helyzetből. Új tudományra, természetfilozófiára, etikára és technikára van szükség, hogy ismét békében éljünk a természettel.

A felvilágosodás korának az optimizmusa napjainkra lehanyatlott. Csökken azoknak a száma, akik a tudományos haladásban látják az emberiséget boldogító csodaszert. Tekintettel a két világháborúra, amelyeket a tudomány vívmányain alapuló modern eszközökkel vívtak, Hirosima ökológiai katasztrófáját felpanaszolva, nem vagyunk már meggyőződve a technika egyértelmű áldásos hatásáról. Sokak szerint a jelenlegi válság nem más, mint jól megérdemelt büntetés azért a fausti szerződésért, amelyet a tudomány a temészet feletti uralomért kötött a démoni erőkkel. Nincs más kiút, mint kibékülni, óvni, védeni a természetet, ha az ember jövőt akar biztosítani a jövendő nemzedékek számára.