Jézus folyton az égre irányította hallgatói tekintetét, de nem feledkezett meg a földi valóságról sem. Rajongásig szerette hazáját, hiszen ezt a földet Isten örökségül adta népének, megtapasztalta, átélte a haza élményét. Tanítványai közé a túlbuzgó Simont is beválasztotta, aki korábban a római elnyomás ellen küzdő zelóta párt tagja volt, és a makkabeusi szabadságharc folytatását remélte.

Jeruzsálembe való bevonulása előtt Jézus megállt az Olajfák hegyén, és a szent város láttán könnyekre fakadt. Felsejlett előtte, hogy a pompázó főváros nemsokára romhalmazzá válik. Átélte, hogy küldetése miatt összeütközésbe kellett kerülnie honfitársaival, de ettől függetlenül a főváros és népe pusztulása lelke mélyéig megrendítette. Nem tudta elszakítani a szálakat, amelyek szülőföldjéhez kötötték, hiszen ő is Ábrahám családjából származott, a választott néppel vállalt sorsközösséget.

Megjövendölte a közelgő tragédiát, amit elcsukló hangon hozott tanítványai tudtára. A Golgotára vezető úton is hazája sorsáért aggódott: a keresztút asszonyai ne őt, hanem önmagukat, fiaikat, a pusztuló nemzetet sirassák. Jézus az égből a földi hazába jött, megszentelte azt a földet, amelyet a választott nép ádáz küzdelmek révén szerzett meg magának. Ma is Szentföldről beszélünk. De vajon nem szentföld-e az a táj is, ahol eleink a szülőföld fennmaradásáért életüket áldozták? A harcmezők arra emlékeztetnek, hogy a földi és égi haza szétválaszthatatlan. Aki a földi haza iránti kötelességét lerótta, remélheti, hogy az égi hazában elnyeri jutalmát. Eleink az új hazát karddal szerezték meg, amit a kereszt hosszú évszázadokon át megmentett.

A hazafi ott kezdődik, ahol a polgár a szép szavakon, ígéreteken, fogadkozásokon túl áldozatot, kockázatot vállal. Az áldozat szó lemondást, valamitől való megfosztottságot, oykor szerencsétlenséget jelent: a járvány szedi áldozatait, a betörő végez áldozatával. Az áldozat szónak azonban pozitív töltete is van: az elnyomott nép áldozatot hoz szabadságáért, a szülő áldozatot hoz gyermeke boldogulásáért, a kisebbségben élő áldozatot hoz szülőföldje fennmaradásáért. A pozitív vagy negatív előjel határozza meg az áldozat jellegét.

A haza szolgálata fennkölt érzés, a hazafi túlnő önmagán. A nemzet addig él, míg önzetlen, áldozatot vállaló polgárai vannak. A politikusok ritkán képesek erre, ők inkább a könnyebb megoldást keresik, beérik a kompromisszummal. Ha veszélyt észlelnek, idejében elmenekülnek, a háttérből hallatják hangjukat. A veszély elmúltával viszont ismét az élvonalba lépnek.

Rozvány György jogászként nem temetkezett a paragrafusokba, tevékeny részt vett a közéletben, az osztrák elnyomás alóli felszabadulásért harcolt, a haladó szellemű poltikusok mellett tüntetéseket szervezett, ezért tízévi várfogságra ítélték. Az életrajzi adatok szerint a bebörtönzött tehetséges fiatalember helyett megtört, beteg ember szabadult a fogságból. Elvhű elszántságára vall, hogy továbbra sem adta fel a küzdelmet, beállt a forradalmárok közé.

A költő az elfojtott szabadságharcot követő életérzést így summázza: „A nehéz orosz csizmák megrugdalják Isten képét, gőgös daccal rátaposnak még a napsugárra is. S ekkor, az utolsó pillanatban, a vak gyűlöletnek ebben a szívet remegtető őrjöngésében megtörténik a csoda. Legszebb, legnagyszerűbb, reális csodája a világnak, amilyenről a költő valaha álmodott: a napsugarat nem lehet eltaposni.”

A szabadságvágyat sem lehet az ember szívéből kioltani. A magyar történelem évszázadokon át szenvedélyes, szabadság utáni kiáltássorozat volt. 1956 októberének ködös, őszi reggelén is 1848 márciusának tavaszi fényei villantak fel. A szabadságharc ablakot nyitott a jövő felé, emlékeztetett: ki volt a magyar, és kivé lehet ismét.

A templomokban megszólaltak a harangok, az új, szabad világ üzenetét hirdették, és a nemzet fiait arra a küzdelemre emlékeztették, amelyet a magyarok félezer évvel korábban, a nándorfehérvári ütközetben vívtak. Visszaemlékezések, vallomások, naplórészletek, elbeszélések, versek alkotják a mozaikképet, amely megörökítette a nemzet fájdalmát és reményét.

A történelem tárja fel a múltat és jelzi, hogy a hajdani vereség nem lett a letűnt dicsőség sírköve. A nemzet nem élhet jövőbe vetett hit nélkül, nem vívhatja ki a holnap győzelmét, ha a múlt sugallatára nem figyel. Hitet, reményt vesztett népnek nincs jövője. A hazafi hiszi és hite által tudja, hogy a megalázott, romokba süllyedt haza feltámad ismét.