Fiatal családok maradandó élménye gyermekeik értelmi nyiladozása. Hihetetlen, mennyit tud kérdezni a két-három éves gyermek. Ez mi? Az mi? Ha megfigyeljük, a kisgyermek érdeklődése elsősorban közvetlen környezetére, de mindig rajta kívül eső dolgokra irányul. A nyiladozó értelem reflektora bevilágít a titkok világába. A gyermekkor elmúlik, de a kérdések nem szűnnek meg, csak éppen izgalmasabbak lesznek, és folyton bővül az érdeklődés köre. Míg aztán egyszer csak 180 fokos fordulatot vesz a kérdezés iránya. A szellemi érettség elérésekor elénk mered a kérdés: mi és ki vagyok? Ez a kérdés aztán nem tágít mellőlünk, míg le nem hunyjuk szemünket. Emberlétünk titka, életünk értelme áll előttünk kérdőjel gyanánt. E kérdőjel elméleti feloldása életfilozófiában, vallásos meggyőződésben történik. A sírig tartó kérdésfeltevés, töprengés ilyen vagy amolyan döntés elé állítja az embert.

Az európai ember először görög földön érte el azt a szellemi nagykorúságot, hogy teljes határozottsággal kezdjen érdeklődni a lét titka után. Alapélménye az volt, amit a bibliai teremtéstörténet is elbeszél. A filozófia levonta a következtetést: az ember egészen más, mint a többi élőlény. A különbség nem testi alkatában rejlik, ami sok rokon vonást mutat az állatokéval, hanem abban, hogy az ember az anyagtól merőben különböző szellemi képességgel rendelkezik. Szellemi adottságának nem lehet az anyag a magyarázata, az emberben gondolkodni, szabadon dönteni tudó lélek van, ami a szellemi világ szikrája, a test annak csak hordozója.

Péterfi Károly, a nap szülötte, mind a filozófiának, mind a teológiának szakembere volt, ezért talán megengedhető, hogy a filozófia berkeiből a teológia tájaira tekintsünk, már azért is, mert a keresztény múlt teológusai a filozófiát a teológia szolgálólányának tekintették.

Az evangéliumokat sokféleképpen olvashatjuk. Feltehetjük a kérdést: hogyan alakította, tökéletesítette Jézus hallgatói istenképét? A büntető istenképet feloldotta a tékozló fiú jóságos, megbocsátó atyjában, rámutatott: ilyen az Isten, megbocsátó, irgalmas, aki nemcsak az emberekről, hanem a madarakról, a mező liliomairól is gondoskodik. Az ember alkotta primitív istenképet kiigazította: Isten mindenkit szeret: ő jók és gonoszak atyja.

Jézus fontosnak tartotta az istenkép minőségét. Az istenkép fontos szerepet játszik az ember vallásos életében. Az istenkép határozza meg az ember Istenhez való viszonyát. Minél tisztább, hitelesebb istenképe van valakinek, annál mélyebb vallásossága, és minden elferdült vallásosság hátterében az istenkép eltorzulását látjuk. Ezért az igehirdető, hitoktató feladata éppen az, hogy folyton figyelemmel tanulmányozza Isten képét a Biblia tükrében. A lelki élet örök kihívása, hogy állandóan növekedjünk Isten ismeretében. Az istenkép vallásosságunk gyökere, mozgatója, dinamizmusa.

Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy az istenkép a személy Istenhez való viszonyulásának vetülete. Ha valaki fél Istentől, akkor büntető istenképe van. Ha nem érdekli Isten, akkor személytelen istenképpel rendelkezik, ha teljesen közömbös marad Isten iránt, akkor valószínűleg nincs istenképe. Az ateistának is lehet istenképe, csak negatív érzelmekkel telített. Ez alapján állítják a teológusok, hogy az ateizmus gyökerét a torz istenképben kell keresni.

Az istenkép dinamikus erő, mely rányomja bélyegét az ember viselkedésére, alapbeállítottságára, útnak indítja egy meghatározott cél felé. Hogy mit jelent a dinamikus istenkép, azt a vallását gyakorló ember életében láthatjuk. Az istenkép azonban koronként változik, Istennek „sok arca van”. Isten lényegének gazdagságát nem vagyunk képesek egy tekintettel átfogni, azért arcának egyszerre csak egy vonását láthatjuk. Ha jóságáról elmélkedünk, akkor valahogy kicsúszik látókörünkből igazságossága, ha mindenhatóságára gondolunk, akkor elhalványul emberközelsége. Minden kornak megvan a maga sajátságos istenképe, Isten minden kornak kinyilatkoztat valami újat önmagáról. A mindig konkrét, itt és most élő emberhez szól Isten, a konkrét ember konkrét igényeihez méri kinyilatkoztatásait.

A történelem folyamán különféle istenképek alakították a hitéletet. Volt, amikor az emberek tudatában a mindenható Isten képe került előtérbe. Az embereket megragadta az a tudat, hogy Isten mindenek ura. Azért indultak el a hithirdetők kockázatos térítőutakra, hogy Isten uralmát mindenhol érvényesítsék. Aztán volt idő, amikor az igazságos Isten arcát látták. Gondoljunk csak az első évezred végére, amikor az istenkép vezeklésre, önsanyargatásra ihlette az embereket. Vagy idézhetjük a középkort, amelyben kibontakozott a keresztény oktatás, és a nemzedékek tudatában az isteni bölcsesség került az érdeklődés középpontjába.

Az istenkép alakulásában az érzelmi és értelmi szempont érvényesül. A változó ember a változatlan Istent a kor szemüvegén át szemléli.