A műalkotás varázsa érzéki és szellemi mivoltában rejlik, a megmunkált, átalakított anyag szellemi szférába emelt művészet. A kő szoborrá magasztosul, a vászonra kent színfoltok fákká lesznek, a hegedű hangjaiban vágyak testesülnek meg. Ilias szóáradatában a trójai hősök elevenednek meg. A valóságban a színes festék sohasem lehet fává, a hegedű hangja fájdalmas vágyakozássá, a márvány emberi alakká, és mégis a művész lelkében, alkotó kezében létrejön, megszületik az új valóság. A művész a teremtő Isten jegyét viseli magán. A hit, a művészet, a zene képes megépíteni azt a transzcendens létrát, amely Jákob álma szerint összeköti az eget a földdel. A művészet tárja fel az embert a maga valóságában, az abszolútum iránti olthatatlan szomját.
Nem véletlenül nevezik a művészt varázslónak, hiszen alkotásában az anyag átszellemül, a márványt többé nem kőtömbnek nézzük, hanem Vénuszt, Apollót, Mózest vagy a köztérre kiállított költőt látjuk benne. A természet nem tárja fel a teljes szépséget, a szép mellett a rút is megjelenik. A művész azonban kiemeli a szépet kevésbé szép környezetéből. Ezért a kép, a szobor szebb, mint az eredeti modell. A művész az érzékfelettit, a szellemit inkább láttatja, mint a természet, ezért a műalkotásban sokkal inkább átéljük az ihlet anyagon túli valóságát. A művész a megfestett arckép révén a modell lelkébe is bepillantást enged. A néző önkéntelenül is felkiált: ez ő.
A természet a maga szépsége ellenére is tele van apró, zavaró elemekkel, amelyeket a művész eltüntet. Nincs természetes szépség, a legszebb női arcot is beleértve, ami szebb ne lehetne. A művész alkotásában ez eltűnik, abban csak a szépet látjuk a maga teljességében. A művészi alkotás misztikus jellegét nem sikerül megfejteni, megmagyarázni.
A művészet a szabadság birodalma, amelyben nem kell a fizika törvényeit feltételnek tekinteni. A művész saját tetszése szerint alkot, ő művészetének szuverén ura. A festőművészt, a szobrászt semmi más nem köti, mint saját tehetségének korlátai. Új szemléleti lehetőségeket kínál, addig nem sejtett távlatokat tár a néző elé.
Az ember a természetből akkor emelkedett ki, amikor művészi módon alkotott, új világot épített a régi fölé. A műélvező a művészi alkotásban a szabadság és szépség élményének pillanatait éli át. A művészet annak bizonysága, hogy az ember egyaránt magán viseli az anyagi és szellemi világ jegyeit.
Hihetetlen, mennyit küzd a művész az anyag megmunkálásával, a holt anyag folyton ellenáll alkotó szándékának. De éppen ez a tét: a holt anyagot életre kelteni, hogy az szellemi üzenet hordozója legyen. Ezen áll vagy bukik az alkotás művészi értéke. A görög nyelvben a jó neve „kalos”, a szépé pedig „kallos”, a „kalo” ige jelentése pedig: hívni. E rokon hangzású szavak azt sugallják, hogy a szép és a jó közel áll egymáshoz, mintegy „hívják”, megszólítják, vonzzák az művészetet csodáló embert. A teremtett világ szépsége jóságra hangolja az embert.
A régebbi, főleg a romantikus művek közel állnak a művészetkedvelő nagyközönséghez, mivel azokat könnyebb befogadni, átélni. A modern művészetet csak egy kisebbség, egy szellemi elit képes értékelni, élvezni, melynek tagjai bizonyos értelemben maguk is művészek. A modern irányzatokkal szembeni ellenállásnak a gyökere a művészet újszerű felfogásában rejlik. A modern művészet a műalkotást megtisztítja az érzelmektől. Míg például egy romantikus festményen a ház és az előtte fekvő sétány a maga konkrétságában, jól felismerhető formában jelenik meg, addig az új művészet mindezt csak utalásszerűen, elvonatkoztatva jeleníti meg, ha egyáltalán megjeleníti. A modern művészet keresztrejtvényre emlékeztet, amit meg kell fejteni. A modern művészet nem annyira „szépművészet”, hanem „igazművészet” akar lenni, feltárni a mai ember gondolkodását, életérzését, vajúdását. A klasszikus művészettől való eltávolodás abból a szemléletből fakad, hogy a szépség egyre inkább a konformizmus és a fogyasztás területéhez közeledik. Oly jó meglenni szépséges, langyos, üres „igazságainkkal”, noha az igazság ezzel szemben kemény, kijózanító. A modern irányzat töprengésre, filozófiai távlatkeresésre készteti a nézőt.