A diktatúra idején sok tollforgató a fióknak írt, csak a posztumusz művek tárták fel szellemi hagyatékát. Napjaink felgyorsult világában amit az író ma nem fogalmaz meg, az a közeljövőben már túlhaladottá válhat. A technika világát is ez jellemzi: mire egy-egy ötlet kivitelezésre kerül, rövidesen már el is avul. A mai irodalmat a lektűrré sekélyesedés és az ezoterikus álirodalom felszínessége fenyegeti. Veszélyt jelent, ha az író lecsúszik hivatása magaslatáról, együtt úszik az árral. De mit tegyen az az író, aki hivatásának eleget tesz, és azt tapasztalja, hogy üzenete csupán pusztába kiáltó szó?
Új eszmeáramlat, a fogyasztói civilizáció hódítja meg a világot. A televízió, a reklámok, a szappanoperák, a popzene az élet habzsolására ösztönöznek. Megváltozott az életszemlélet. A hagyományos erkölcs azt hirdette: szeresd felebarátodat! Az új irányzat a nap huszonnégy órájában az ellenkezőjét harsogja: valósítsd meg önmagadat! De vajon épülhet-e egy társadalom arra a radikális, önmegvalósító individualizmusra, amely manapság meghódítja a világot?
A keresztény erkölcsi értékrendben meghatározó szerepet játszott a bűntől való szabadulás, a megváltás, az üdvösség. A fiatalok lelkére kötötték: Tartsd meg a tízparancsolatot, légy hűséges családodhoz, nemzetedhez, kövesd az idősek tanácsát, figyelj egyházad szavára. Ma ennek szöges ellentétét hirdetik. Fellazultak az életet meghatározó elvek, minden átmeneti, ideiglenes. Zavarossá vált, összekuszálódott az erkölcsi tudat, sokan fel sem teszik a kérdést: mi a jó, és mi a rossz? Nietzschével szólva mintha már túljutottunk volna a jó és rossz fogalmán, és csak a hasznos és káros ellentétpárban gondolkodnánk.
Korábban a személy beilleszkedett a közösségbe, ma a maradinak bélyegzett hagyományokat sutba dobják. Számtalan családban a gyermek liberális elveket hall, a szomszéd gyerek, az iskola, a televízió, az internet a nevelés elfogadott eszközévé vált. Megjelent a modern ember, akinek nincs már megfogalmazható világnézete, az átalakuló világ forgatagában az egykori eszmék megkoptak, újabb erkölcsi normákra nincs szükség.
A liberális irányzat a másképpen gondolkodókat maradisággal vádolja, elutasítja mindazt, ami a múltat idézi. Aki a nemzet történetére hivatkozik, az nacionalista, aki etnikai identitását megvallja, az magyarkodik, aki a kisebbségi jogokat követeli, az uszít, szélsőséges, aki egyházi mezben a nemzeti fennmaradásért aggódik, összekeveri az evangéliumot a politikával. Ez az arrogáns hangvétel lépten-nyomon hallható.
A liberális gondolkodók a természet harmóniájában fedezik fel az erkölcsi rend eredetét. Szerintük a történelem folyamán fokozatosan alakultak ki az erkölcs alapvető szabályai, az erkölcsöt az emberi együttélés szabályrendszerének tekintik, amely koronként változik. A modern ember – mint mondják – szabadon választja meg az együttélésnek azokat a szabályait, amelyekben élni akar. A tízparancsolat kőtáblái már csak a múltat idézik.
Ősi felismerés: minden akció reakciót szül. A divatos, hangzatos szólamok mellett az elidegenedés folyamata nyomon követhető. Az elidegenedés fogalmát a materialista ideológia újkori filozófusainak tulajdonítják, noha a kifejezést már Pál apostol az efezusiakhoz írt levelében említi. Feuerbach szerint a zsidó–keresztény vallás elidegeníti az embert a való élettől, akadályozza a haladást, ezért az emberiséget a vallás illúziójától „meg kell váltani”. Marx ezt a gondolatot építette be filozófiájába, dolgozta ki társadalmi elméletét. Az elidegenedés mint életérzés valójában az ipari forradalom és a nagyvárosok kialakulásának időszakára tehető, amikor a munkástömegek családjai a pénz és a piaci viszonyok hatása alá kerültek.
Az elidegenedés fogalma több filozófiai, szociológiai és pszichológiai elem együttese. Lényege az, hogy az egyén a társadalom óriási gépezetében mellékes, kicserélhető alkatrésznek érzi magát mind a diktatúrában, mind a demokráciában. A megosztott, atomizált társadalom szorong, mert mindennapi léte bizonytalan. Az idegenség, a kiszolgáltatottság érzése a szellemi értékeket vesztett társadalomban egyre nagyobb méreteket ölt.
A XX. század jelensége a kommunizmus romjain és a nyugati liberális társadalom keretében vallástalanná vált, tétova tömeg kialakulása, melynek nincs erkölcsi fogódzója, szellemi támasza. Hite, bűntudata megkopott, erkölcsi érzéke cserben hagyja. Nincs lelkiereje sorsa irányításához. Nem lázad, nem keres megoldást, nem szövetkezik sorstársaival. Mindent másoktól vár, mindenért másokat hibáztat. Diktatúrák idején hallgat, a demokráciában fennhangon követelőzik, és ha választásra kerül sor, arra szavaz, aki többet ígér.