A határok átjárhatósága lehetővé tette, hogy kitekintsünk a nagyvilágba. Az utazás kiszabadítja az embert mindennapi kötelességeinek, rutinjainak ragacsos hálójából. Az utazási irodák ajánlataikkal elkápráztatnak. A távoli szigetek, festői tájak a hajdani édenkert gyönyörűségével kecsegtetnek. Égbetörő, gótikus katedrálisok, reneszánsz villák, világhírű múzeumok letűnt idők hangulatát, pompáját idézik. Bepillanthatunk híres emberek találkáinak rejtekhelyére, sétahajókon egzotikus látványokban gyönyörködhetünk. Utazunk, hogy a sokszínű világ látnivalóiba merítkezzünk. A reklámok a nap huszonnégy órájában ismeretszerzésre, kikapcsolódásra, szórakozásra csábítanak. A turizmus manapság már nemcsak a tehetősek kiváltsága, hanem tömegek számára elérhető kaland.

A középkori legenda szerint a kolostor régi könyvében két szerzetes azt olvasta, hogy van a világon van egy olyan hely, ahol az ég és föld találkozik. Elhatározták hát, hogy útnak indulnak, és felkutatják azt a helyet. Az egész világot bebarangolták, számos veszélyen túljutottak, míg végre célba értek. Azon a helyen egy ajtóra bukkantak, amelyen – amint azt a kódexben olvasták – csak kopogni kell, és belépvén máris feltárulkozik előttük az ég. Kopogás után lélegzetvisszafojtva az ajtónyílásra vártak, és amikor beléptek, elámultak, hiszen odahaza, kolostori cellájukban találták magukat. Rádöbbentek, hogy az ég és föld éppen azon a helyen találkozik, ahová hivatásuk állította őket.

A legenda tudtul adja, hogy nem egyszemélyes vállalkozásról volt szó, a két szerzetes együtt tanulmányozta a kolostor könyvét, együtt keltek útra, együtt barangolták be a világot. A hosszú út, a keresés, a felfedezés öröme elmélyítette bennük az együvé tartozás élményét. Remélték, hogy egymás társaságában az ég könnyebben megnyílik előttük.

A szülőföld, az otthonlevés boldog érzése minden ember vágya, amit Tamási Áron, a szülőföld szerelmese, kátészerű tömörséggel így fogalmazott meg: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Marx szerint a proletárnak nincs hazája, neki teljesen mindegy, hogy hol él. A hazafi másképpen vélekedik, számára nem közömbös élettere, és hogy hol tér örök nyugovóra. Tudja, hogy porból, a szülőföld porából vétetett, és oda akar visszatérni. Szókratész is ezt érezte, aki számára szülővárosa jelentette az otthont, a meghitt környezetet. A bölcs még akkor is szenvedélyesen ragaszkodott Athénhez, amikor álnok ellenségei halálra ítélték őt, a szülőföld szerelmesét. Végrendelete arról szólt, hogy nem lehet mostoha sorsa az örök poliszban annak, aki legjobb tudásával és igyekezetével szolgálta hazáját.

A hazaszeretet magától értetődő fogalom, mihelyt magyarázni kezdjük, veszít értékéből. A hazaszeretet sorsközösséget jelent azzal a néppel, amelyből vétettünk, és azzal a földdel, amelyen világra jöttünk.

A haza- és nemzetfogalom egybeolvad. Történelmi ismeretek híján manapság egyre inkább megkopik az egykori nagy magyar haza fogalma: Petőfi Segesvára, Orbán Balázs Székelyföldje, Arany János Nagyszalontája. Krúdy felvidéke, Kosztolányi Szabadkája. A magyar haza több, mint ország, nem függ az önkényesen meghúzott határoktól, a haza a szív, az érzelem, nem a politika tartozéka.

Az atomizált társadalom a globális szemléletnek kedvez. Isten, család, haza nélkül az ember istentelen, magányos és hazátlan lesz. A hazaszeretet fogalmával sokan visszaélnek, ami nem bizonytalaníthatja el azokat, akik azt szentnek tartják. A hazát nemcsak szeretni, hanem vállalni, szolgálni kell jóban-rosszban, éppen úgy, mint a házastársat.

A japán nyelvben többek között egy magyarra alig lefordítható szó a „furuszató.” A haza, szülőföld, az otthon, a felejthetetlen emlékek boldog érzése mind együtt vannak ebben a fogalomban. Évekkel ezelőtt a Magyar Rádió és Televízió gyermekkórusa végigjárta a nagy japán városokat, és ősi változatában mindenhol előadta ezt a dalt is. A hallgatóság örömében majd felfalta a gyermeksereget.

Erdélynek is vannak „furuszatói”, a szülőföld örökszép dallamai, amelyek fel-felcsendülnek a hazát szeretők lelkében.

A szülőföldtől végleg búcsúzó megrendült lélekkel teszi meg a nehéz lépést. A szülők, rokonok, ismerősök, barátok, a temetőben porladó ősök megannyi fájó emléke kíséri az idegenbe távozót. Az otthonlevés öröme nélkül nehezebb a viszontagságokat az idegenben elviselni.

Orbán Balázs, a nagy székely vándor az ősi földet gyalogszerrel bejárta, leltárba vette, és azt az utódokra hagyta. Tőlük, tőlünk függ, hogy az ősi örökséget megőrizzük-e, vagy felelőtlenül lemondunk róla.