Házsongárd árnyai

Audio file

Házsongárd, Kolozsvár egykori faiskolája, gyümölcsöse hallatán ma már szinte mindenki a történelmi nevezetességű temetőre gondol. A kincses város panteonjában nyugszanak a letűnt idők nagyjai, polgárai. Az ősi temető arculata lassan megváltozik, a magyar sírok eltűnnek, helyükbe az új honfoglalók temetkeznek. Az égi haza lakóinak „odafenn” tudomásul kell venniük, hogy sírjaik gazdát cserélnek, már a holtak hona sem biztonságos.

A temető sétányain, az árnyas fák alatt sétálva a látogatót az elmúlás gondolata foglalkoztatja, a halottak szó nélkül tudtunkra adják: voltunk, mint ti, és lesztek, mint mi. Első nyelvemlékünk, a „Halotti beszéd” is halandó voltunkra emlékeztet.

A Halotti beszéd nehéz mondatai a maguk tételes magállapításaival lényegre törőek. Olvasása közben azt érezzük, mintha nagy darab göröngyök zuhannának arra a koporsóra, amelyben az egész pogány magyar kultúra a maga színes pompájával, keleti gazdagságával, dacos fiatalságával szállt alá az új hit hirdetői ásta sírba. A pap nem szónokol, nem magyaráz, nem törődik az érzelmekkel. Lapidárisabb terméke alig van irodalmunknak, mint ez a néhány mondat. Egyszerűen megállapítja az áteredő bűnt, amelynek átka a halál, és kéri a körülállókat, hogy könyörögjenek irgalomért a halott számára, mert valójában ez a halott mi magunk vagyunk. Reálisabban, keményebben, lényegre törőbb józansággal aligha lehet sírnál beszélni.

Amikor a szeretett családtagtól, jó baráttól végső búcsút veszünk, Radnótival didergünk a gyászt kifejező szavak dermedtségében. Szinte hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnik a veszteség. Gyötrő gondolatok kínoznak: miért éppen ő, miért éppen most, miért éppen így történt, ami történt. Nemrég még úgy tűnt, hogy minden jóra fordul, az orvos biztatott, a beteg reménykedett. A koporsóra hulló göröngyök zaja belehasít szívünkbe, mennydörgésre emlékeztet. Perlekedünk az éggel, az eltávozott hozzátartozó nélkül értelmetlennek látjuk az életet. A Biblia szavai is csak fokozzák fájdalmunkat: „Emlékezz, ember, hogy porból vétettél, és porrá válsz.” A gyászoló annyiszor hal meg, ahányszor szeretteit eltemeti.

Mi értelme születésnek, boldog gyermekkornak, küzdelemnek, szerelemnek, jótékonykodásnak, ha a halál elrabolja mindazt, amiért érdemes volt élni. Kérdezetlenül jöttünk a világra, és az utolsó lépés megtételekor a legnagyobb titokkal találjuk szembe magunkat. Kérdezünk, miközben a vajúdó lélek szusszanásnyi időt nyer. „Gyászmunka” mondja a pszichológus, ami találó szó a vajúdásra, amellyel megpróbáljuk elviselni a veszteséget. Munka ez a javából, a lélek legnehezebb munkája.

Minden egyes ember külön világ, mikrokozmosz a makrokozmoszban. Gondolatai, tervei, örömei, félelmei, sikerei, kudarcai egyediek. A halál éppen ezt az egyedi, megismételhetetlen világot rombolja szét. Amikor meghal egy ember, vele hal meg az első hó, amelyet csak ő látott, az első szerelem, amelyet csak ő élt át, az első csalódás, amelyet ő vészelt át. Vele hal meg szenvedése, szeretete, munkája, életműve. Egy addig soha nem létező, és azután már soha többé meg nem jelenő világ omlik össze benne, süllyed a semmibe. Kosztolányi e fájdalmat így örökíti meg: „(...) nem élt belőle és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló, / (...) a múltban sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem.”

Félünk a haláltól, az ismeretlenbe való zuhanástól, önmagunk elvesztésétől. Kínoz a gondolat, mi lesz odaát, de egyáltalán van-e odaát? Napfényes világból, meleg, családi, baráti körből elindulni az ismeretlenbe? Vajon révbe jut-e Kharón ladikja, vagy örökre elnyeli az alvilág övénye? Olyan lenne az élet, mint a síron pislákoló gyertya, mely elemészti önmagát, nagyot lobban és kialszik? Nem szeretnénk-e belekiáltani a világba az elmúlás rettenetét, mielőtt farkasszemet nézünk a halállal?

A művész hiszi, hogy nevét megőrzik alkotásai, az író betűkbe vési önmagát abban a hitben, hogy maradandó műve egy csipetnyi halhatatlanság.

A sírokon csonkig égett gyertyák, kialudt mécsesek, elhervadt virágok a halál élet fölötti győzelmét hirdetik. A sír fölé emelkedő kereszt függőleges ága azonban az égre mutat, az evangélium üzenetére emlékeztet: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11,25)