A híres emberek – olvassuk – „rossz gyermekek” voltak, nehezen illeszkedtek be a közösségbe, bosszantóan kíváncsi, notórius álmodozókként folyton máshol járt az eszük.

A zsenik élete korántsem irigyelni való, ők nem életerőtől duzzadó optimisták, akiket Isten jókedvében teremtett. Gondterheltek, környezetükben nem találják helyüket, folyton emésztik magukat. Gyakran kizárják magukat a közösségből, magányba vonulnak. A kíméletlen vélekedés szerint a zsenit az őrülttől csupán egy hajszál választja el, de éppen az ő „őrültsége” hoz valami újat. Rádöbben valamire, megért egy titokzatos összefüggést, amire előtte senki nem gondolt, noha sok milliárd ember él a földön. Bolyai János is ilyen volt, a geometria zsenije, aki joggal írhatta apjának: „A semmiből egy új világot teremtettem.”

Ma Köteles Sámuel filozófusra emlékezünk, akinek bölcseletében a kanti eszmék visszhangra találtak. Munkássága a felvilágosodás kezdeti korszakára esik, így Erdély szellemi életének ihletőjévé vált.

Hellász bölcsei évezredekkel ezelőtt kitaposták a filozófia ösvényeit, amelyek irányt szabtak az európai gondolkodásnak, kultúrának. A szellemtudományok emberei ma is rájuk hivatkoznak. A középkorban a filozófiát a teológia szolgálólányának tekintették, Aquinói Szent Tamás summáiban az arisztotelészi filozófia alapján vázolta fel az Isten létét bizonyító érveket.

A felvilágosodás kora lényeges változást hozott, azóta a filozófia többé már nem úrnője uszályát hordozza, függetlenítette magát, fáklyáját büszkén a magasba emeli. A tudományos és filozófiai gondolkodás különbségét a descartes-i álláspont világítja meg: a tudomány arról beszél: milyen a világ, a filozófia meg arról, mi van a látható, megtapasztalható világ mögött.

Nyugaton jó félévezreden át a filozófiát a szellemi élet csúcsának tekintették. A huszadik század közepén azonban Heidegger a filozófusok meglepetésére detronizálta a bölcseletet, mondván: fölöslegessé vált, hiszen minden szaktudomány már önállósult, képes megállni saját lábán. Az indiai bölcsek is hasonlóan vélekednek. Az európai gondolkodók – mint mondják – folyton irreális világban járnak. Vagy múltjukon töprengenek, ami már nincs, vagy a jövőjüket tervezik, ami még nincs. A két „nincs” között alig élik meg a „van”-t, a jelent. De mi a jelen? – kérdezi a filozófus. A másodperc töredéke, valójában alig létezik.

A filozófusok elképednek, ha ilyen és hasonló véleményeket hallanak a legősibb szellemtudományról, a lét titkait kutató szellemi tudományukról, amely eszmerendszerével minden idők emberét gondolkodóba ejti.

A költő a fellegekben jár, a filozófus a földön marad, a tudós nem látja a fától az erdőt, elvész a részletekben, a filozófus viszont a létrendet a maga egészében szemléli, értelmezi.

„Előbb élni kell, és csak azután filozofálni” – tartja a latin mondás. A rómaiak mintha a magyaroknak találták volna ki a bölcs szállóigét. Küzdelmes múltunkon vörös vonalként húzódik végig a létért, a fennmaradásért vívott küzdelem. A filozofálással eleink úgy voltak, mint ma sokan az olvasással: jó lenne, de nincs rá idő. Márpedig ha egyébre nem is, de bölcs előrelátásra mindenképpen szükség van, hogy az élet ne váljon céltalan kalanddá.

Ha azt kérdezzük, mi az ember – a tudóstól kapjuk meg a választ: a makro- és mikozmosz ötvözete, a környező világ minden eleme megtalálható szervezetében. Testében több sejt működik, mint ahány ember él a földön. Szervezetét érrendszer borítja, biztosítva az oxigén, a hőanyag szállítását, elosztását minden egyes sejt számára. A veleszületett adottságait, tulajdonságait a százezernyi gén mintegy hárommilliárdnyi bázisában hozzávetőleg kettőszázhetven megabájt információ működteti.

A filozófus nem éri be a sommás magyarázattal: az ember az anyagi világ morzsája. Az ember a csodát a nagyvilágban keresi, noha ő maga a legnagyobb csoda. Az ember nemcsak „mi”, hanem „ki”, nagysága nem biológiai alkatában, hanem szellemiségében rejlik, ami folyton haladásra ösztönzi. Élete apró hullám a lét tengerén, feltűnik, majd eltűnik. Alig lép be a személyes lét világába, máris kilép belőle, amit Mircea Eliade a sors rémületének nevez. Megméri a Föld mélységeit, de nem képes belátni a lelke mélyén tátongó szakadékot. Magán viseli mind a halandóság, mind a halhatatlanság jegyeit.