A Maros alsó szakászán található Alvinc nagy múltra tekint vissza. Bodor Aladár, Alvinc szülötte, Az ember tragédiája mint az egyén tragédiája című írásában az első világháború részleteit és a régmúlt tragikus eseményeit eleveníti fel. A kis erdélyi falu fontos történelmi események színhelye.

A Maros partján látható romos kastély a tizenhatodik század tragikus eseményét idézi. Martinuzzi, Fráter György pálos rendi szerzetest talán a hely szelleme ihlette arra, hogy éppen itt, az egykori domonkos kolostor helyén hozza létre azt a stratégiai központot, ahonnan a Szapolyai János halála utáni zavaros időkben Erdélyt kormányozta.

György barát távozása a rendből ellenkezett a szerzetesi fogadalommal, amit azonban a király és az ország szolgálata felülírt. Nemcsak a külső körülmények, hanem belső erők is közrejátszottak a szerzetes sorsának alakulásában. És ő érezte, hogy többre képes, mint amit a pálos rend cselekvési köre nyújthat neki. A társadalom élvonalában rövid idő alatt hatalmas birtokok ura lett, szerzetesi fogadalma mellett mégis mindvégig kitartott. Erdély kormányzójaként is kámzsát viselt, leveleit továbbra is úgy írta alá, mint ahogyan a rendházban nevezték: György testvér. A szerzetesi ruha eltakarta a világ elől viselőjének korábbi életét.

Fráter György politikusként arra törekedett, hogy Erdélyt megőrizze Izabella királyné és fia, János Zsigmond számára. Tisztában volt azzal, hogy célját csak kényes politikai egyensúly fenntartásával érheti el. Erdélyben békét akart teremteni, távlati célja pedig a három részre szakadt ország egyesítése volt. Tervét a Habsburgokkal közösen akarta véghezvinni, de addig taktikai okokból a Portával is jó viszonyt kellett fenntartania.

A kényes erdélyi helyzetet nem ismerő olasz zsoldosok nem látták át Fráter György stratégiáját, a főpapot szélkakasnak tartották, a két irányba tett gesztusokat árulásnak tekintették. I. Ferdinánd bizalmatlanul figyelte György barát tevékenységét, akit hivatalok és címek adományozásával akart megnyerni magának. Így lett Fráter Györgyből erdélyi kancellár, esztergomi érsek és bíboros.

A főpap a gesztusokat személyesen akarta megköszönni és a császárt hűségéről biztosítani egy Bécsben történő látogatása alkalmával. Nem sejtette, hogy a császár már nemcsak gyanakszik, de egyenesen életre tör, hiszen 1551. júliusában utasította Gianbattista Castaldót, hogy ha bármi gyanúsat észlel a barát viselkedésében, végezzen vele. A császár a barát halálát említő levelében a gyilkosságért a felelősséget magára vállalta, Machiavelli elvét követte: a cél szentesíti az eszközt, az állam érdeke mindent felülír.

A XVI. századi Magyarország legnagyobb visszhangot kiváltó politikai gyilkosságát 1551. december 17-én követték el. A merényletet jól előkészítették, attól tartottak ugyanis, hogy az éles eszű barát rájön, mi készül ellene, és hű emberei a rajtaütést megakadályozzák. Sforza Pallavicini, a merénylet kivitelezője nem tűnt gyanúsnak, hiszen már hónapok óta a barát közelében tartózkodott. Szövetkezett Marc Antonio Ferrarival, a barát titkárával, akit tervébe már korábban beavatott. Szükség volt a belső ember közreműködésére, mert csak neki volt szabad bejárása a barát lakosztályába.

A titkár hajnalban belépett György barát szobájába, hogy egy császárhoz írt levelet véleményeztessen. A főpap ágyában épp hajnali imádságát végezte, amikor Ferrari kardot rántott, és megsebezte a gyanútlan főpapot, mire a többi támadó berohant és az áldozatnak esett, aki „Mi rosszat tettem?” kérdéssel távozott az élők sorából.

A bíboros teteme hetven napon át temetetlenül feküdt a kifosztott alvinci kastélyban, és csak 1552 februárjában helyezték Gyulafehérvárt örök nyugalomra. A holttest azonban nem épen került koporsóba, a zsoldosoknak bizonyítékra volt szükségük, hogy Bécsben elhiggyék a merénylet végrehajtását. Ezért az áldozat feltűnően szőrös fülét levágták, amit váltott lovakkal a császárnak elvittek karácsonyi „ajándék” gyanánt. Bécsben eközben Jézus születését ünnepelték: a császár és udvara az angyalok énekét hallgatta: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

A történelmi kritika Fráter Györgyöt rehabilitálta, a „barát” Erdély válságos időszakában a változó politikai viszonyokhoz alkalmazkodó, elveihez következetes reálpolitikusnak bizonyult.

A romos kastély a Maros partján a tragikus eseményre emlékeztet. „A víz szalad, de a kő marad.” Múlt, jelen és jövő belefolyik az időtlenség tengerébe, de Erdély viharos történelme az utókor emlékezetében megmarad.