Benkő Károly rövid életrajzában többek között ez olvasható: „Mindenekelőtt történetíró volt...” Kalandozzunk a múltba!

A történelemkönyv nem olyan, mint egy falra függesztett naptártömb, amelynek ha egy-egy lapját leszakítjuk, egyre vékonyabb lesz. Épp ellenkezőleg, a történelem anyaga folyton gyarapszik. Néhány száz évvel ezelőtt könnyű volt történelmet írni, ma már jóval nehezebb. Hogyan fogják a jövendő nemzedékek korunkat értelmezni, amit mi magunk is alig értünk? A történészek nagyon is eltérő képet alkotnak azonos eseményekről, a történetírás a legkevésbé uniformizált.

A történész a társadalom tagja, korának gyermeke, a jelenből a múltba tekint. Nem képzelheti magát szirti sasnak, mely a magasból figyeli az elhaladó menetet. Ő is a menetben halad. Ahogy jobbra vagy balra kanyorog a „menet”, úgy annak alakzata is folyton változik. Jó történetírásról akkor beszélünk, ha a történész a múltat minél több oldalról megvilágítja. Ha igaza van a filozófusnak, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, akkor talán az is igaz, hogy két történelemkönyvnek nem lehet egy és ugyanaz a történész a szerzője. A történelem iránt érdeklődő előtt joggal felmerül a kérdés: valójában ki a történész, mennyire hiteles képet alkot a letűnt korokról.

László Gyula régészprofesszor említi, hogy egy kiadó néhány írásának kiadására vállalkozott. Amikor a szerződés aláírására került sor, az illetékesek arra kérték a szerzőt, könyve elején írjon sumér–magyar vonatkozású szöveget, mert ezt az Amerikába kivándorolt magyarok kedvelik, így kedvet kapnak a könyv megvásárlására. A tudós – nyilván – elutasította a piaci ízű ajánlatot.

Minden népnek megvannak a maga mítoszai. A román történészek a nemzeti eredetmítoszt még mindig a tudomány mezébe öltöztetik. A történelmi filmekben a dákok vitézségétől a második bécsi döntésig minden román „hőstettet” végignézhettünk. A korábbi pápalátogatás alkalmával a katolikus egyházfővel ki is mondatták a nemzeti doktrinát. A pápa igehirdetésében András apostolról beszélt, aki állítólag a Fekete-tenger környékén hirdette az evangéliumot a román nép őseinek. A román keresztény már-már azt hihette, hogy Péter apostol utóda mellett a pátriárka András apostolt jeleníti meg.

A III. Béla, magyar király udvarában szorgoskodó Anonymus mester nem gondolhatta, hogy a Magyarok tettei című terjedelmes, regényes formában megírt művét a román történetírás hiteles forrásnak tekinti majd, ami szerint Gelu, a román törzsvezér békésen, kimért méltósággal, majdhogynem protokollelvárásoknak megfelelően fogadta az Erdélybe bevonuló Árpád fejedelmet.

Mind a magyar, mind a román nép sérelmeket hord emlékezetében, Erdély égő sebhely mindkét nemzet testén, amit orvosolni, nem elmélyíteni kell. A történészek feladata az egymásnak ellentmondó értelmezések tisztázása. Ahol a történelem szálai összefutnak, bonyolulttá válnak, ott türelemre van szükség, meg kell hallgatni egymást, hiszen a történelemoktatás lényege és célja egymás megértése, elfogadása, nem pedig az előítéletek, ellenségképek átörökítése. Le kell mosni a történelem arcáról a politika és az elfogultság foltjait, hogy az önazonosság és másság elvének tiszteletben tartásával mondhassuk: a történelem mindannyiunk tanítómestere.

Az elfogult nacionalizmus félelmetes politikai erő a posztkommunista régióban, amely mindmáig megtartotta retorikáját. Marx annak idején nem ismerte fel, hogy a tömegekben elevenen él a nemzeti tudat. A kommunista vezérek várakozása ellenére nem tört ki a proletárok világforradalma, a világ proletárjai vezényszóra sem egyesültek. A nemzeti érzés felülírta az internacionalista eszmét.

A nacionalizmus gyakran a vallás mezét ölti magára. A nemzet fogalmának abszolutizálása, metafizikai szintre emelése mintegy pszeudo-vallássá válik. A kommunizmus összeomlása után a felszabadult népek nemzeti öntudatra ébredésük korát élik. Ebben a mámoros hangulatban a történetírás nem lehet álca, a történészek érzelemmentes, tárgyilagos szemlélete a kölcsönös kiengesztelődés ügyét szolgálja.

Európának a nemzeti kultúrákon túl közös kultúrája is van, ami összekapcsolja a kontinens népeit. Az egyházszakadás és a polgárháborúk sem tudták a kulturális egységet megszüntetni, mégis az egymás mellett élő népek csigalassúsággal közelednek egymáshoz. A határok megnyíltak, Bukarest számára is Budapesten át vezet az út Európába. A magyar–román kapcsolatot mégis végtelen viták és végre nem hajtott határozatok jellemzik.