„Alászállt a poklokra”

Audio file

Az osztrák haditörvényszék gróf Teleki Sándor honvédezredest távollétében kötél általi halálra ítélte. Az 1848-as szabadságharc bukása után megtorlás, földi „pokol” következett, ami a tizenhárom aradi tábornok kivégzésével kezdődött, és éveken át folytatódott. A „pokol” szó a mai ember számára nem több, mint megkopott bibliai metafora. Vajon valóban az? Forduljunk a Bibliához!

Az Apostoli Hitvallásban imádkozzuk: „Alászállt a poklokra”, amit alig értünk. Az első századok keresztényei, akik – a feljegyzések szerint – még a piacon is szentháromsági tanokról vitatkoztak, tudták, hogy a görög hádész, a latin infernum nem a kárhozat állapota, hanem a tétlen, eseménytelen várakozás időszaka.

A katekizmusok, teológiai könyvek alig tájékoztatnak arról, hogy Krisztus halála után miért „szállt alá a poklokra”? A mai keresztény számára alig érthető hittétel hogyan illeszthető a hitletéteménybe?

Péter apostol első levelére kell hagyatkozni, amelyben többek között ezt olvassuk: „Krisztus elment a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt azoknak, akik hitetlenek voltak akkor, amikor Isten Noé korában türelmesen várt, míg a bárka föl nem épült.” (1Pt 3,19–20) Majd így folytatja: „az evangélium (...) azért hangzott el a holtak előtt is, hogy ha emberi módon ítélet sújtja is őket, Isten kegyéből éljenek a lélek által.” (1Pt 4,6)

Kik ezek a „hitetlenek”? – Nyilván nem az elkárhozottak, akik számára hatástalan a közbenjárás, ők a megátalkodottak, az üdvösség elutasítói. „Hitetlenek” alatt azokat kell érteni, akik nem részesültek természetfölötti kinyilatkoztatásban, ismeretlen volt számukra Isten egyetemes, üdvözítő terve. Ha a feltámadt Krisztus istensége dicsőségében hirdette volna meg számukra az üdvösség örömhírét, akkor az alvilágban élőknek nem adatott volna meg a szabad döntés lehetősége. Krisztus dicsősége elkápráztatta volna őket.

E vázlatszerű teológiai kitérő talán nem fölösleges, fényt derít a nehezen érthető hittitok értelmezésére. Az „alászállt a poklokra” szavaknak azonban átvitt értelmet is adhatunk. Krisztus – ígérete szerint – titokzatos módon az emberiséggel marad a világ végéig. Akkor is, ha az ember pokollá változtatja a föld színét. Nemcsak a szélsőséges szekták, de számos társadalomtudós is vészharangot kongat a nyugati civilizáció felett. Állításuk szerint nem valami külső ellenség, hanem a belső bomlasztó erő okozza a pusztulást.

Spengler szerint mindegyik kultúra ugyanazon a folyamaton megy át, mint az egyes ember. Mindegyiknek megvan a maga gyermek-, ifjú-, felnőtt- és aggkora. A beteljesülés időszakát az őszi napok bágyadtsága, fájó édessége jellemzi. A jóslat szerint a részeire hulló civilizációban a lélek tüze már csak pislákol. Az elapadó erő még fel-felvillan, de fáradtan, közömbösen elveszíti önmagát, és amint a római császárokban az ezeréves fény kialudt, úgy napjaink kultúrája, civilizációja is sírba száll.

Az egyensúlyából kizökkentett környezet többé már nem biztonságos, barátságos, hanem kiszámíthatatlan, félelmetes. A Föld népeinek kiirtására gyártott atombombák már jó ideje készen állnak. Folyton attól kell félni, hogy mi lesz ezeknek a sorsa. Egy őrült diktátor bármikor tűzbe boríthatja a világot. Nincs menekülési lehetőség, veszélyek leselkednek az emberiségre.

Az 1950-es évek elején az ENSZ-palota homlokzatára Izajás prófétának a messiási boldog korra vonatkozó jövendölését írták fel, ami azóta visszájára fordult. A prófécia szerinti kardokból nem ekevasat készítenek, hanem fordítva, az ekevasból gyártanak fegyvert. Az ellentmondás elve érvényesül: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.”

Az időben nincs visszaút, az ipari civilizáció nem számolható fel. Olyan ez, mint nagybetegen a lélegeztetőgép, amit ha lekapcsolnak, beáll a halál. Az emberiség jövőjéért aggódók szerint nem marad más választási lehetőség, mint lassítani a folyamatot. Az emberiség csak így hosszabbíthatja meg fennmaradását. Ha továbbra is programja végrehajtásának lázában él és ég, vesztébe rohan. Utazása nem kéjutazás lesz, mint reméli, hanem lassú pusztulás. A nyugati világ fáradsággal, küzdelemmel csapdát állított fel önmaga számára.

A hívő embert a remény élteti. Krisztus alászállt a poklokra, a földi pokolnak tűnő világban is köztünk van, tudtunkra adja: Istené a végső szó.