Az ókori görög filozófus híres mondását szabadon így fordíthatjuk: Az élet rövid, a művészet örök. A művészet az élet ajándéka, a művész alkotásával ízelítőt nyújt az anyagon túli valóságról, megállítja számunkra az időt, a csodálkozásban az időtlenség élményét éljük át. A művész az anyagi valóságot átváltoztatja, azt a szellem szférájába emeli, a művészetben az anyag megdicsőül.

Az ezerarcú természet önmagában nem szép – kérdezhetjük. Miért kell azt fokozni? Aki valaha állt már a viharos tenger partján, vagy feltekintett a néma hegyóriások hókoronás csúcsaira, az aligha fogadja el, hogy a szépséget csak a művészet tárja elénk a maga valóságában. Ha a természetet szépnek látjuk, abban is a műalkotást kell megcsodálnunk: a legnagyobb művészi, isteni kéz alkotását.

A művész a természetben és a műalkotásban figyelmünket a szépre irányítja. Hányan utaztak már át az Alföldön közömbösen, unatkozva, míg Petőfi fel nem nyitotta szemüket e táj különös szépségére? S vajon nem a nagybányai festőiskola művészei lopták-e be sokak lelkébe a Kárpátok pazar szépségét? Bárcsak úgy látnám a természetet, mint a művész, sóhajtott fel Goethe, amikor Michelangelo remekművének megtekintése után elhagyta a sixtusi kápolnát. A nagy gondolkodó elismerte, hogy a művészek látnak és láttatnak, nekik köszönhetjük, hogy elindulunk a szavakkal ki nem fejezhető láthatatlan valóság felé.

A művészi alkotás magasabb szférába emeli a szemlélőt, a műalkotásban felsejlik az alkotó lelkivilága. Természet és művészet megjelenési formájukban különböznek ugyan, de lényegük ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy a természet a szépségnek csupán egy részét tárja fel, másik részét elfedi. A teljes szépséget a művésznek kell feltárnia, ő az, aki a havas réten nem a vetés számára hasznos hótakarót, hanem a szikrázó fehér lepel szépségét láttatja, és elmélyülésre késztet.

Sokan azt gondolják, hogy a művészet valójában utánzás, a természetből ellopott szépség másolata. Ez a szemlélet régi időkre tekint vissza, hiszen már Platón is az utánzásban látta a művészet lényegét. Arany János is hasonlóképpen vélekedik: „Nem a való az, csak annak égi mása.” Mi értelme hát, hogy a művész azt hozza létre, ami már úgyis megvan a természet nagy „képtárában”?

Tetszetős, de téves ez a szemlélet. A műalkotás soha nem másolat, az mindig eredeti. A művész újat alkot, a maga nemében egyedi valóságot jelenít meg. A plasztikai alakzatok a valóságnak sokkal hűségesebb utánzatai, mint a művészi alkotások, és mégis ez utóbbiakat tartjuk igazi értéknek, és nem a gipszfigurákat. Ha a művészet utánzás lenne, akkor a másolatot készítők lennének a legnagyobb mesterek, a fényképész nagyobb művész lenne, mint Munkácsy vagy Rubens. De nem így van, az ilyen személytelen mű másolat, távol áll a művészi alkotástól.

A művész számára a természet csupán szimbólum, amellyel és amelyben önmagát tárja a néző elé. A festő a természet szépségét nem szolgai módon utánozza, hanem újjáalkotja azt a maga víziójában. A művészt a hétköznapi embertől az különbözteti meg, hogy ő az élmény és kifejezőképesség, szemlélet és alkotás szoros egységének birtokosa. A művész képes kifejezni azt is, ami a valóságban nem látható. Ez azt igazolja, hogy a művészet igazi forrása és tárgya nem a külső világban, hanem a művész lelkében végbemenő folyamat.

A művész a természethez hasonló szépet tár elénk, de a művészi szép mégis más. A műalkotásból az alkotó szelleme sugárzik felénk, és ha ezt felfogjuk, akkor létrejön az élmény, ami magával ragad. A művészi szép élményszerű szemlélete lelki találkozás a művész és a művészi alkotás csodálója között. A művész szó nélkül üzeni: mondd meg, mit tartasz szépnek, és megmondom, ki vagy.

A művészet célkitűzése közlés, a művész azt szeretné, hogy megértsék mindazt, amit üzenni akar. Ady költeménye, a Szeretném, ha szeretnének megkapó kifejezése a művész érzésének, aki keményen megküzd a festéshez szükséges holt anyagokkal, hogy azokkal élő, megkapó valóságot varázsoljon a néző elé. A művész azt a parányi lángot éleszti a nézőben, amely minden ember lelke mélyén pislákol.