Nem egy húron pendülünk. A hegedűnek négy húrja van, egy húron nem lehet játszani. Az egyszólamú diktatúra és a sokszólamú demokrácia elüt egymástól. Az egypártrendszer durva diktatúra, a többpártrendszer önmagában még nem üdvözítő demokrácia. A demokráciát most tanuljuk, és a tömegek máris kiábrándulnak belőle, amit a szavazástól való távolmaradással jeleznek.

A Pilátus előtt álló Jézus mondta, hogy a hatalom felülről, Istentől származik: „Nem volna hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn 19,11) A demokráciában épp az ellenkezője történik: a hatalom alulról, a néptől származik. A nép átruházza a hatalmat választott vezetőire, ami kockázattal jár, hiszen a hatalommal vissza lehet élni, amint azt a politika számtalan esetben demonstrálja egészen napjainkig.

Ahhoz, hogy a demokrácia működjön, komoly, szakértelemmel rendelkező, felelős, dönteni képes vezetőkre van szükség, akik az átgondolt, célszerű útról nem térnek le. Vezetőkre, akik nem rettegnek folyton attól, hogy népszerűségük néhány százalékkal visszaesik, akik nem engednek a nyomásnak, a részérdekeket az összérdek alá rendelik. Ha nincs bátor kiállás, következik az egymásra mutogatás.

A politikusra nyomás nehezedik, hiszen követnie kell pártja irányvonalát még akkor is, ha ő maga más elveket vall. Van, aki enged a nyomásnak, de az is előfordul, hogy a politikus kitart elvei mellett, és hátat fordít a politikának.

A polgárok gyakran nem valaki vagy valami mellett, nem megfontolásból, hanem indulatból, dacból szavaznak. Nem elég a demokráciát kiharcolni, a demokrácia sikeréért állandóan küzdeni kell. A diktatúra idején mindenért a rendszert hibáztattuk, a demokráciában viszont nem elég a vezetőkre mutogatni, a polgárnak is felelőssége van.

Az országgyűlés vitáira figyelő polgár elképedve hallgatja a véget nem érő álvitákat. A szózuhatagok senkit nem győznek meg, semmire nem vezetnek. A felszólaló meghökkentő kijelentéseket tesz, hogy politikai vetélytársát lejárassa. A parlament félig üres aulájában szunyókáló honatyákon, hadonászó szónokokon, ujjal egymásra mutogató politikusokon kívül mást alig látni. Hallani is csak azt halljuk, hogy ki, miben vétkezett. Lassan már jobban ismerjük a képviselők vélt vagy valós bűneit, mint saját gyarlóságainkat. Nem saját, egymás lelkiismeretét vizsgálják. A bűnbakkeresés mondhatni magatartásforma lett, a politikus fegyvertárának nélkülözhetetlen eszköze. A támadó azzal kezdi: azt olvasta az újságban, azt beszélik, és szél fúvatlan nem indul. Ha ez nem hat, akkor jön az álnéven írt levél megszellőztetése. Ha ez is eredménytelen, következik a lejárató sajtókampány.

Egyes politikusok folyton azon törik a fejüket: kit, mikor, hol lehet tetten érni. Az egyház az ördögűzés gyakorlatával felhagyott, de az a politikai porondon megszakítás nélkül dívik. Az üvegzseb szó hallatán talán Kazinczy is zavarba jönne, a szekrényből kiomló csontvázak kifejezésre pedig magyarázatot kérne. A néző meglepődik: gyakran késhegyig menő viták folynak lényegtelen kérdésekről, máskor pedig húsba vágó problémák esetében érdektelenség tapasztalható.

Miért akadozik nálunk a demokrácia gépezete? A sikeres európai társadalmak pártjai olykor félreteszik az ellentéteket, képesek összefogni, ha azt a közérdek megkívánja.

Illyés Gyula egyik nyilatkozatában bevallja, hogy 1947-ben, Párizsban Jászi Oszkárral, a Károlyi-kormány nemzetiségi miniszterével találkozott, és ahelyett, hogy a haza sorsáról, Észak-Erdély jövendő státusáról, a magyar jövő kilátásairól tárgyaltak volna, a teafőzésről cseverésztek. Az eset komikuma mögött felsejlik sorsunk tragikuma. Ez az apró, személyes mozzanat felvillantja a magyar történelem számtalan lehetőségének elmulasztását.

Politikai hatalmat sorozatos alku árán lehet megszerezni, és a hatalom megtartásához is folytonos kompromisszumkészség szükséges. Az érdekszövetség állandó átrendeződésében kevés politikus képes meggyőződése mellett következetesen kitartani.

A politikát az egyéni és közösségi érdekek határozzák meg, az etika viszont a közjó elsőbbségét hirdeti. Az életben azt látjuk, hogy az embert elsősorban nem a közjó, hanem saját érdekei mozgatják. Ha kiegyensúlyozott, elfogadható világban akarunk élni, akkor tisztázni kell: hogyan lehet a magánérdeket a közérdekkel közös nevezőre hozni? Ez a gigászi munka a politika feladata.

A görög nyelvben a politika és a politikia szavak között mindössze egy „i” betű a különbség, az utóbbi szó utcanőt jelent. A hatalom birtokában a politikusnak vigyáznia kell, nehogy a politikia sikamlós útjára térjen.