A költő játszik a szavakkal, akárcsak a sportoló a labdával, de nemcsak szórakoztatni akar, hanem üzenetet is közvetíteni. A verselemzőre vár a feladat, hogy a költemény esztétikai, eszmei értékére rámutasson, felhívja a líra kedvelőinek figyelmét az értékekre. A vers hajszálerein át szivárog az élmény az olvasó lelkébe.

A nyelvészek felmérik, hogy a különböző korú, műveltségű emberek hozzávetőlegesen hány szót használnak beszédjükben. De ki tudja megállapítani, hogy az elhangzó szavaknak mekkora a személyességi foka, mélysége. A „számíthatsz rám”, „szeretlek”, „együttérzek”, „örülök” szavak lehetnek felületes, rutinszerű kijelentések, de lehetnek a lélek mélyéről feltörő vallomások is. Egy-egy szóval mit mond ki a gyermek, a fiatal szerelmes, a felnőtt, vagy az idős ember? Hogyan szorítja magához babáját a kisgyermek, hogyan a „gyermekét” az anyaságélmény nélküli főiskolai színész, és hogyan öleli magához gyermekét az édesanya? Hogyan tölt meg egy poharat vízzel a szomjas ember, hogyan teszi ugyanezt az, aki foglalkozásszerűen kiszolgálja kliensét, és hogyan, aki nagybeteg édesanyját gondozza?

Egy-egy szó elénk kerülhet csupán szótári jelentésével, de sugározhatja mindazt a többlettartalmat is, amellyel a beszélő kitárulkozik a szeretett személy előtt. Így vagyunk a cselekedetekkel is, egy-egy ajándék értéke lehet annak pusztán üzleti vételára, de hordozhatja mindazokat a gondolatokat, érzéseket, amelyekkel ajándékozója meglepi hozzátartozóját. A névnapra, születésnapra ajándékozott könyv, album, virág nem annyit ér, amekkora értéket a hátlapon feltüntetnek, nagy értékké akkor lesz, ha az ajándékozó személy szeretetét sugározza.

Isten megszólítására is többnyire mindennapi szavainkat használjuk. Elmés szerkezettel talán fel lehetne mérni, hogy ki mennyi időt és hány szót használ imáiban. De ki mondhatja meg, hogy mennyire személyes az Istenhez intézett fohász? Gyermekkorunktól halálunkig mondjuk a Miatyánkot, de vajon mit mondunk ki annak egy-egy szavával gyermekkorban, mit több évtizedes imádkozás után? A szavak felszínén Isten „hullámhossza” nem fogható, a lélek mélyén kell azokat tartalommal megtölteni. Az imádkozónak olykor az a tapasztalata, hogy Isten hol elrejtőzik, hol sejteti jelenlétét. A változás valójában az ember lelkében végbemenő folyamat: az imádkozó hol üres szavakat ismételget, hol elmélyülve alkalmassá teszi lelkét a sugallat befogadására. Isten szavának is alsó és felső határa van. Alsó határa lexikális, annyit jelent, amennyit a szó általában kifejez, de felső értékhatára az önmagát az Igében elajándékozó Isten.

A költő a szavak igézetében él. A versmondó úgy van a költeménnyel, mint a pap a Bibliával: a felolvasott szöveg személyessé válik. Az előadott vers fokozatosan kezd hatni az olvasóra. Ha egy Beethoven-muzsikát meghallgatunk, és az előadás végén megkérdezik: megértettük-e, tetszett-e, valószínűleg azt válaszoljuk: az élmény hatása alatt vagyunk, de ha többször hallanánk a darabot, még inkább lenyűgözne. A vers is többszöri elolvasása után kerít hatalmába. A líra értelmes jajszó vagy zengő örömkiáltás. A költő láttatja azt, amit nélküle nem látnánk. Szóképei, kifejezési formái, gondolattársításai révén értjük meg a kódolt üzenetet.

Prométheusz tüzet lopott az égből, és bűnéért lakolnia kellett. Ami a mitológia szerint bűn volt, az a költészetben erénynek számít. Tüzet lopni az égből, ez a költő hivatása. Ahol már minden reménytelennek látszik, ott a költő hitet osztogat, a holtakat életre kelti.

Amikor Karthágót lerombolták, Marius, a politikus kétségbeesve járt-kelt a romok között, arcát kezébe temetve zokogott, az a gondolat emésztette, hogy a büszke város örökre elveszett. De amikor Thébát, az istenek gyönyörű városát az elemi csapás romba döntötte, a város üszkös falai között megjelent Amphio, az istenek dalnoka, kifeszítette húrjait, és muzsikájára megmozdultak a kövek, összeálltak az agorák, templomok, színházak. Amíg Amphio dala zengett, a költészet múzsáinak serege felépítette az istenek romba döntött városát. Amíg a költő pengeti lantját, nincs végveszély, a sors akkor fordul válságosra, ha a költő leteszi a lantot, a dalra várók elálmosodnak, és álomba merülnek.

A nap szülötte hosszú élete során hű maradt a versmondáshoz, kilencvenéves korában azt nyilatkozta: „Versmondás az életem.” Aki a lírába beleszeret, az egy életen át „szerelmes” marad!