Degré Alajos Vízkereszt napján született, ezen a napon kettős ünnep volt: a szülők gyermekük világrajövetelét, az egyház Jézus születését ünnepelte a keleti egyház hagyománya szerint. József Attila Betlehemi királyok című bűbájos verse az ünnep hangulatát tükrözi: Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk. / Lángos csillag állt felettünk, / gyalog jöttünk, mert siettünk, / kis juhocska mondta – biztos / itt lakik a Jézus Krisztus. / Menyhárt király a nevem. / Segíts, édes Istenem!

A színes vízkereszti történetre rákérdezhetünk: miféle királyok voltak azok, akik fényes kíséret nélkül, gyalog vágtak neki a hosszú, veszélyes útnak? Az ókori útviszonyok ismeretében merész, sőt vakmerő vállalkozásnak tűnik a három király utazása. Manapság valamelyes úthálózat már a keleti országokban is van. A benzinkutak, éttermek, fogadók, pénzváltók és főleg az útszéli vésztelefonok azt sugallják, hogy az utas bizton célba ér. Régen egészen más körülmények voltak. Aki útra kelt, annak számolnia kellett az időjárás szeszélyeivel, éhséggel, fáradsággal, rablók támadásával. Gyakran előfordult, hogy a hosszú út előtt az utas végrendelkezett, nem tudhatta, hogy egyáltalán célba ér-e.

T. S. Eliot angol költő Mágusok utazása című versében beleéli magát a három király helyzetébe, és feltételezi, hogy az utazás hosszú hónapokat vett igénybe. „Ellenséges törzsek, barátságtalan városok, szemetes falvak” szegélyezték a bölcsek útját, nem is szólva a belső vívódásról, hiszen nem tudhatták, milyen messze van útjuk végállomása. Időközben olykor el is bizonytalanodtak, vállalkozásukat meggondolatlan döntésnek érezhették. De végül is célba értek.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a napkeleti bölcsekről szóló történet valóságát, nyilvánvalónak tűnik, hogy átgondolt, megszerkesztett bibliai híradásról van szó. Amikor Máté megírta evangéliumát, az egyház már évtizedek óta hirdette az evangéliumot a pogányoknak. Az evangélista belesűrítette híradásába mindazt, ami evangéliumában később hangsúlyt kap. A Megváltó megszületett, de népe nem ismerte fel az ég küldöttét, ezért az Úr a pogány bölcseknek nyilatkoztatta ki a Messiás születését. A Betlehembe vezető út a hit útja. A bölcsek felismerték az égen feltűnt csillagot, de a hit indította útnak őket. A bölcsek nem ismertek legyőzhetetlen akadályt, a hosszú út nehézségei, veszélyei, az emberek éretlensége nem tántorította el őket. Otthagytak hazát, családot, kényelmet. Életükből hosszú időt áldoztak fel a Messiással való találkozás röpke élményéért. Nemcsak saját látomásuknak, de tudományuknak is hittek, és mások útbaigazítását is elfogadták, hogy célba érjenek.

Az istenkeresés valójában útkeresés, erre utal az újszövetségi Biblia is: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Mt 7,7) Az istenkeresés az Istenre nem talált ember nyugtalanságát, kielégületlenségét fejezi ki. Az istenkereső gyakran úgy érzi, hogy „kérése és kopogtatása” eredménytelen, Isten visszahúzódik, hallgatásba burkolódzik, magára hagyja a kereső, töprengő embert. Az Istentől való elhagyatottság élménye akkor mutatkozik igazán, amikor az értelem igyekezete zátonyra fut, áthatolhatatlannak tűnő falba ütközik, amikor a történelem a kegyetlenségek és katasztrófák halmazának tűnik, és az ember azt látja, hogy az élet hazugságból, csalódásból, kilátástalanságból áll. Az Istentől való elhagyatottság érzése napjainkban a kiúttalanság érzését sugallja. Ezt a sötét képet századunkban tetézi az ártatlanok szenvedése, amire aligha van elfogadható magyarázat. A három király Betlehembe vezető útját csak a fantázia színezi ki, ennek az útnak voltak sötét, kilátástalannak tűnő szakaszai is. A hit útját járó embert is gyakran hasonló meglepetés érheti: a korábbi biztonságot felválthatja az elbizonytalanodás.

A tengeri rákról mondják, hogy szervezete a fejlődés során kemény, páncélszerű héjat hoz létre, ami megvédi a külső ártalmaktól. Csakhogy eljön a kritikus idő, amikor a váz már szűknek bizonyul, szorítja az apró állat testét, ezért szétfeszíti a biztonságot nyújtó héjat, és védtelenül veszélynek teszi ki magát mindaddig, amíg a nagyobb védőburkot a szervezet létre nem hozza. Hasonló folyamat a hívő ember hitében is végbemehet: kinövi a korábbi biztonságos, kényelmesnek tűnő hitet, amit túl kell haladnia, hogy a nagyobb, hitelesebb hit birtokába jusson. A keresztény élet és a hitben való kiteljesedés nem statika, hanem dinamika. A hit a véges ember behatolása a személyes Végtelenbe.