Átlépés a mulandóból az állandóba

Audio file

A nap szülöttének életrajza egy sikeres életpályát tár elénk. Benkő Ferenc írói, természettudományos tevékenységéről tájékoztat, de lelkipásztori szolgálatáról nem ejt szót. Feltételezzük, hogy egyházi feladatait felkészültségének szintjén példásan ellátta. A kívülállók a lelkipásztori státust könnyű hivatásnak tekintik, de aki az Úr igáját magára veszi és abban kitart, az érzi igazán annak súlyát. A lelkipásztor legnehezebb feladata az igehirdetés. A reklámok világában, az információk zuhatagában élő embernek a távolinak tűnő istenországról kell hitelesen, meggyőzően beszélnie. Tréfásan megjegyezhetjük: Jézus is nehéz helyzetben volt, hiszen azt az istenországot kellett emberközelbe hoznia, ahonnan érkezett, ami minden elképzelést felülmúl. Az év kezdetén sikerről, boldogságról álmodunk. Engedjük hát szabadjára fantáziánkat a bibliai képek, hasonlatok tükrében.

Jézus magvetőről szóló példabeszédében a búzaszemről beszél. A búzaszemet kedvező körülmények között tárolják: víz nem csurog rá, megfelelő hőmérsékletet biztosítanak számára. Egy napon aztán kiszállítják a mezőre. Kék ég alatt, napsütésben, fák, virágok környezetében a búzaszem még ígéretesebb körülmények közé kerül, de hirtelen megváltozik boldog állapota: a frissen felszántott földbe kerül, ahol hűvös, nedves, olykor fagyos légkör fogadja, ami lassú elhaláshoz, pusztuláshoz vezet. És ekkor következik a fordulat, a meglepő átalakulás, a búzamag azzá lesz, amivé lennie kell: új létformát ölt, kalász lesz belőle.

A lárvából pillangó lesz. A lepke nem nagy lárva, hiszen az átalakulás sohasem egyszerű növekedést jelent. Ha a lárvának tudata lenne és beszélhetnénk hozzá, mint a mesében, és megkérdezhetnénk tőle, miről álmodik – bizonyára azt felelné: azt szeretné, ha ő lenne a legnagyobb lárva, a lárvák királya, hogy termete révén a lárvák felett uralkodjék. Ezt hatalomvágynak nevezzük, ami nem más, mint átalakulás nélküli gyarapítása mindannak, amik vagyunk. A lárva nem sejti, hogyha az akar lenni, amivé lennie kell, le kell vetnie lárva jellegét, új formát kell magára öltenie. Létében csak akkor teljesedik ki, ha pillangó lesz belőle.

A kislányból anya lesz. Az anya nem azonos egy óriási kislánnyal, a hatalmas kislány szörnyeteg. A kislány csak akkor válik anyává, ha átalakul. A kislány egy pillanatra sem gondol arra, hogy egykor le kell mondania babáiról, a gondtalan életről, a babusgatásról, és egészen új létforma vár rá, amihez szenvedés révén jut el. Nem tudja, hogy meg kell szűnnie a gyermeki állapotnak ahhoz, hogy anyává lehessen.

A Biblia az örök élet fogalmát hasonlatokkal próbálja érthetővé tenni, de ez a kísérlet többé-kevésbé közelíti meg a valóságot. Egyik hasonlat az örök életet nyugalmi állapotként festi le, ami azt sugallja, hogy ez az új létforma afféle nyugalmi állapotot jelent, amire annyira vágyunk, ha fáradtak vagyunk. Ha hagyjuk fantáziánkat értelmünk kontrollja nélkül elkalandozni, akkor úgy képzeljük el az örök életet, mint valami örökös semmittevést, mint a buddhista nirvánát. A liturgia is mintha ezt a képet vetítené elénk, hiszen a halotti szertartásban ez áll: „Adj, Uram, örök nyugalmat neki!” Csakhogy a liturgia feltételezi rólunk, hogy a használt képnél nem rekedünk meg, azt csak megközelítési eszköznek tekintjük.

A Szentírás az örök életet gyakran úgy ábrázolja, mint ünnepi lakomát, ahol a megterített, közös asztal a testvériség, a béke, az öröm jele. Amikor örök lakomáról hallunk, a jövőbe vetítjük a jelent. Ne lepődjünk meg azon, hogy a bibliai hasonlatokat, kifejezési módokat is kritika tárgyává kell tenni, hiszen Isten igéje emberi szóban ölt formát. Jézus kora embereihez beszélt, és olyan fogalmakat, hasonlatokat használt, amelyeket hallgatói megértettek. A teológia értelmezi, mintegy „helyére rakja” ezeket a megközelítő elemeket. Feltárja, mi van a színes képek mögött, megálljt parancsol a fantáziának, hogy az ne engedjen a gyerekes kísértésnek, miszerint a használt képeket elvonatkoztatás nélkül kivetítse a jövőbe.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az örök boldogságot úgy képzeljük el, mint a földi boldogság felnagyítását, holott a mennyei boldogság egészen más természetű, az az Isten boldogsága. Merészen azt mondhatjuk, hogy Isten országa hasonlít is, és nem is mindahhoz, amit állítunk róla. Pál apostol ezért mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)