Az esztendő elején boldog új évet kívánunk egymásnak, és reménykedve várjuk a jövendőt, amely sok örömet és szomorúságot tartogat számunkra. Az ember várakozó lény, az élet adottságainak, lehetőségeinek kihasználásával valósítja meg önmagát. A várakozás a lélek éltető eleme. A jövőre nyitott ember csiholt tüzet, faragott szerszámokat, teremtett közösséget. A jövő fontosabb volt számára, mint a múlt. Az állat is felkészül a holnapra, odút készít magának, a tél beállta előtt megtölti éléstárát. Ösztönei irányítják, gondoskodik önmagáról, kicsinyeiről, és mindezt öntudatlanul teszi. Az ember viszont tudatosan készül a jövőre, terveket sző, és azok kivitelezéséhez társakat és eszközöket választ.

Két évezreddel ezelőtt nyugtalanság, várakozás jellemezte a világot, amikor Jézus Betlehemben megszületett. A megszálló rómaiaknak sok problémájuk volt a különféle „felszabadítókkal”, akik fel-felbukkantak, tömegeket sodortak magukkal, majd nyomtalanul eltűntek. A nyugtalanság a vallásokra is átterjedt. A zsidók vártak valakit, akinek – az Írások szerint – el kell jönnie. Egyesek csalódottan a pusztába menekültek, hogy új életet kezdjenek. A feszültség egyre fokozódott, Keresztelő János ennek a nyugtalanságnak adott hangot: „A fejsze már a fák gyökeréhez ért” (Lk 39), az Eljövendő „szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti” (Lk 3,17).

És mi van napjainkban? Nem túlzás valamiféle párhuzamot vonni az akkori és a mai idők között. Alig ért véget Kelet és Nyugat között a hidegháború, máris más veszély rémképei tűnnek fel. Elég csak a fajgyűlöletre és vallási fanatizmusra gondolni, ami naponta a keresztények ezreinek oltja ki életét. Az embereket a jövő aggasztja: hová vezetnek a konfliktusok? Rövid idő alatt számos nemzeti és kulturális hagyomány, érték eltűnt, tömegek tengődnek gyökértelenül, és kapaszkodót keresnek. Azt tartják értéknek, ami éppen kézügyükbe esik – bármilyen kockázatos is az. A technokratizált társadalom bonyolulttá, személytelenné vált.

Mindenki arra vágyik, hogy otthon legyen ebben a zaklatott világban, csakhogy a „tűzhelyek” jelentős része romokban hever, szétesőben vannak a családok, közösségek. Az emberek millióinak képzeletét a közösség, a közelség, a barátság, a melegség, a találkozás, a párbeszéd utáni vágy gyötri. Mindig hiányzik valami ahhoz, hogy az élet zökkenőmentes legyen. Mindenki a maga módján reagál: van, aki csalódottnak érzi magát, mások agresszívek vagy közömbösek lesznek. Egyre többen hangoztatják: Nem, ez így nem mehet tovább! A Megváltónak újra el kellene jönnie! Csakhogy Ő már megtette ezt a lépést az idők teljességében.

Istennel való találkozásunk nem tőlünk függ, Isten Krisztusban találkozott már az emberrel, amikor magára öltötte az emberi természetet. Az élet folyását intézhetjük úgy is, hogy újabb találkozásra már ne kerüljön sor, akár halálunkig kitérhetünk Krisztus elől, noha a Biblia figyelmeztet: „Ne legyenek idegen isteneid!” (Kiv 20,3) Amíg az ember istenpótlékokkal beéri, addig nem juthat az igaz hit birtokába. Ha csónakba száll, és továbbra is kapaszkodik a parton lévő korlátba, nem indulhat útra. Az Isten felé sem közeledhet, ha görcsösen ragaszkodik mindahhoz, ami boldogságának és üdvösségének akadálya. Megszoktuk már a kettős biztosítékot, egyik kezünkkel a mulandó javakat szorítjuk magunkhoz, másik kezünket az ég felé csak akkor nyújtjuk ki, ha bajba kerülünk.

Krisztus inkognitóban, fel nem ismerhető formában akar az emberrel találkozni, úgy, mint az emmauszi tanítványokkal. A munkatársban, a főnökben vagy éppen az ellenségben jelenik meg, aki elől ki akarunk térni. Az embertársban szólít meg, és tőle is várja a választ. Ez a rejtett jézusi jelenlét teszi szerfölött fontossá az emberi kapcsolatokat. Ha az ember minden kapcsolatát, tettét úgy vizsgálja felül, mint Krisztushoz fűződő viszonyát, akkor szemlélete megváltozik, lelke mélyén ráérez: élete Isten színe előtt zajlik. Istent nem lehet az égbe száműzni, hiszen ő Krisztusban gyönyörűségét találta az emberek közötti létben, itt ütötte fel sátorát. Az embernek nem kárhoztatnia kell a világot, hanem tudatosan sorsközösséget kell vállalnia embertársaival annak tudatában, hogy a földön épül Isten országa. A hívő ember a boldog új esztendő lényegét ebben látja. A boldog új esztendő nem ábránd, hanem hitben kiteljesedő valóság.