Aki mélyen meghajol, annak fejére léphetnek

Audio file

Bilinszky Lajos a magyar–román kapcsolat javítása érdekében négykötetes Román nyelvkönyvet írt és adott ki a múlt század elején.

Bartók a román népzene gyűjtésével, méltatásával, nemzetközi népszerűsítésével a román népnek szintén igen nagy szolgálatot tett. Az első világháború kitörése utáni zavaros időben levelet írt a Román Akadémia elnökének, amelyben többek között ez áll: „Már régóta akartam írni Önnek, de az események olyan izgalmat váltottak ki belőlem, hogy szinte megbénítottak. Amit leginkább óhajtanék, az, hogy legalább köztünk és Románia között maradjon fenn a béke. De akármi történjék is, megkezdett munkámhoz hű maradok: életem céljának tekintem, hogy folytassam és befejezzem a román népzene tanulmányozását, legalább Erdélyben.” Bartók ígéretét teljesítette: 1908–1917 között tizenkét erdélyi megye 86 helységében 3404 román népdalt és hangszeres zenedarabot gyűjtött. Hosszú időbe telt, amíg a Román Akadémia 1991 tavaszán Bartókot „post mortem” tagjai közé fogadta.

A romániai magyar írók 1945 után feladatuknak tartották a román irodalom alkotásait magyar nyelvre átültetni, hogy kifejezzék a románsággal szembeni jóindulatukat. A vállalkozás annyira sikeresnek bizonyult, hogy szinte minden megjelenő román irodalmi művet lefordítottak. Előbb a klasszikusokat, később a kortársak műveit, azok fogytán a másodrendű írásokra került sor. Egyik magyar író biztatta román kollégáját: Írjatok, hogy legyen, amit magyarra fordítsunk! És mi volt erre a válasz? A román kultúrpolitikusok az igyekezet láttán fanyalogva megjegyezték: a magyar olvasóközönség már meglehetősen ismeri a román nyelvet, ezért jó lenne, ha eredetiben olvasnák a műveket. Magyarul tudó román író hasonló munkára alig vállalkozott.

1992. június 20-án a román ortodox egyház szentté avatta Ștefan cel Mare moldvai fejedelmet. Néhány év múlva 2000. augusztus 20-án I. Bartolomaiosz, konstantinápolyi egyetemes pátriárka ünnepélyesen bejelentette, hogy a Szent Szinódus szentnek nyilvánította Szent István magyar királyt. A XI. században történt keleti egyházszakadás óta hasonló esemény nem történt, noha a latin egyház számos közeledési kísérletet tett. Szent István király az első szent, akit mind a nyugati, mind a keleti egyház kanonizált. Odafenn szent a béke, a magyar Szent István és a román Ștefan cel Mare a mennyei kórusban közösen dicsőíti az Urat, de idelenn az ellenszenv beárnyékolja a magyar–román viszonyt.

Egy görög mítosz szerint az istenek egy bűnözőt szomjúságra kárhoztattak. Oszlophoz kötözték, és hűs vízzel telt poharat tettek eléje. Bármennyire erőlködött is, az áldozatnak a kötél egyre mélyebben a testébe vágott, de a vízzel telt poharat mégsem sikerült elérnie. Az erdélyi magyarság is Trianon óta folyton a román politika kötelékeiben vergődik, nem tudja, mitévő legyen. Mindent megtesz, hogy kerülje a feszültséget, szülőföldjét megőrizze, békében, biztonságban éljen, mégis folyton konfliktusokba keveredik. A román–magyar politikai kapcsolat egyszerűen nem működik. A működésképtelenség egészen más, mint a működészavar. Utóbbin lehet segíteni, az előbbi bénító jellegű.

A kisebbség időről időre kezdeményez, de lassan belefárad abba, hogy folyton helyezkednie, alkalmazkodnia kell, megfelelnie az uralkodó fél nyíltan megfogalmazott vagy burkolt elvárásainak.

Régi mondás: jaj annak a népnek, amelynek nincsenek illúziói. De jaj annak is, amely illúziókra épít. Az illúzió a túlélés esélyét villantja fel a távlati siker rovására. A messzire tekintő ember hajlamos átmeneti kompromisszumokra, amelyekkel távlati célját teszi kockára. Az illúzió nélküli ember a pillanatnyi túlélés érdekében, az illúzióra építő pedig vakhitében kész az alkura, amellyel feladja érdekeit.

Az erdélyi magyarság sorsa Trianon óta folyton alku tárgya. Politikusai a közösség túlélésének reményében újra és újra alkut kötöttek. Ezek a demoralizáló pillanatnyi egyezkedések éppen a távlati túlélés esélyeit veszélyeztették. A naiv bizakodók reménykedtek, hogy fordul a kocka, és előbb-utóbb minden jobbra fordul. De a kocka nem fordul, minden a régiben marad, sőt csak rosszabbodik. Nyilvánvalóvá vált, hogy végzetes tévedés volt a Trianon utáni gyulafehérvári ígéretekben, később Groza színlelt közeledésében, az 1968-as látszólagos fordulat esélyeiben bizakodni. Nem a románokkal van gond, hanem a kisebbséget elsorvasztó, céltudatos román politikával, amely a szászokat felszámolta, és most a magyarságot vette célba.