Remény a reménytelenségben

Audio file

A XVI. század kezdete Erdély történetének válságos időszaka. Basta generális a tövisi győzelem után megkezdte rémuralmát. Előbb az elégedetlenkedő, szabadságáért küzdő magyar nemesség ellenállását törte meg, majd a szabadrablásnak engedett utat. A szászok kezdetben lelkesen fogadták a testvéreiknek tartott német katonákat, de rövidesen elegük lett belőlük. A zsoldosok a pincéket, kamrákat kifosztották, a békés polgárokkal, nőkkel erőszakoskodtak, az állatokat elhajtották, a házakat felgyújtották, az ellenszegülőket lemészárolták. Az igás állatoktól és vetőmagtól megfosztott nép nem művelhette földjét, ezért az élelmiszerek ára az egekbe szökött. A vallásosságát fitogtató Habsburg-kormány túltett a pogány török túlkapásain, rövid idő alatt nyomorba döntötte, megalázta Erdély népét.

A magyarság a sebtében fejedelemmé választott Székely Mózesbe helyezte bizalmát, aki alig kezdett szervezkedni, máris szembetalálta magát Radu havasalföldi vajdával, akitől vereséget szenvedett, és ő maga is áldozatul esett. A tatárjárás óta nem zúdult ekkora csapás Erdélyre.

Basta leírhatatlan kegyetlenkedése megrémítette a megtizedelt, kifosztott lakosságot. Az elkeseredést a protestánsok visszaszorítását célzó önkényes intézkedések tovább fokozták. Eközben Bocskai, a császár hűséges híve, a Báthori Zsigmond uralkodása alatt megkaparintott óriási bihari birtokaira visszavonult, és a fejleményeket figyelte. Nem érezte biztonságban magát, ellenlábasai szervezkedtek, életére, vagyonára törtek. Nyomást gyakoroltak az országgyűlésre, hogy a dúsgazdag főurat tiltsa ki az országból.

Bocskai Prágába ment, hogy ügyét tisztázza, ahol vélt sérelmei orvoslása helyett letartóztatták, és kétévi fogságra ítélték. A Prágából visszatérő Bocskai reménytelennek látta a helyzetet, ezért Bethlen Gábor biztatására merész lépésre szánta el magát: szakított a császárral, átállt a török oldalára. Szándéka az volt, hogy a két megszálló hatalmat kijátssza egymás ellen. A Porta kapva kapott az új szövetséges ajánlatán, és engedélyt adott, hogy Bocskait 1604 őszén Erdély fejedelmévé válasszák.

A kassai kapitány elindult, hogy leszámoljon az áruló Bocskaival, de a nagyúr a hajdúkkal szövetkezve, a nincstelen tömegek és a jogaikban sérelmet szenvedett protestánsok támogatásával szétverte a császári sereget, és akadálytalanul bevonult Kassára. Bocskai a győzelem mámorában felszabadította a közszékelyeket is, akik hálából 1605. február 21-én Nyárádszeredában fejedelmükké választották.

A Bocskai-szobor Nyárádszereda főterén áll, a büszke fejedelem a magasból pásztázza a teret, de ki tudja, meddig, hiszen a szobor időről időre már eltűnt a helyéről. Az 1906-ban leleplezett szobrot később, a trianoni győztesek hurráhangulatától tartva a templomba menekítették, majd 1933-tól 1940-ig a kolozsvári református teológián őrizték. A magyarok Erdélybe történő bevonulásakor másodszor is sor került a szoboravatásra, majd a II. világháború végén a szobor ismét a templomba került. Vajon sor kerül-e újabb meglepetésre, a szobor odisszeájára?

Bocskai felkelése nem vallásháború volt, amint azt a régebbi történelemkönyvek állítják, hanem a szociális elégedetlenség szülte megmozdulás. A feszült helyzetben – nyilván – a vallási ellentétek is kiéleződtek, ami az akkori idők velejárója volt.

A protestánsok Bocskait egyházuk hősének tekintették, a katolikusok neve hallatán felszisszentek és a győzelem utáni véres megtorlásra emlékeztek. De vajon nem terheli-e a mindkét felet a megtorlás bűne? Akad-e jóérzésű katolikus, aki ne fájlalná a gályarabságra ítélt protestáns lelkipásztorok tragédiáját, akikért magyarországi útja során a pápa is imádkozott? De a nemzetben gondolkodó protestáns sem dicsekedhet Bocskai hajdúinak „igazságszolgáltatásával”, akik a tisztogatás napjaiban a meggyilkolt veszprémi püspök fejét végighordozták a Dunántúlon elrettentés gyanánt.

A XVI. század a széthúzás, a gyűlölködés légkörében kezdődött, és az ösztönös ellenszenv az egy és ugyanazon nemzet tagjai között később is ismételten fellángolt. Az elmúlt idők értelmetlen ellenségeskedésében a széthúzás volt az egyetlen összetartó erő – mondhatjuk fanyar humorral. Ha a történelem az élet tanítómestere, nem kell-e végre levonni a tanulságot? Már azért is, mert a közel félezer évvel ezelőtt született fejedelem, ha a maga korában az ellentétek emberének bizonyult is, azóta bevonult múltunk panteonjába: többé nem egyiké vagy másiké, hanem mindannyiunké.

Az esztendő első napján újévi jókívánságokat fogalmazunk meg. A boldog új év azonban egymás elismerése, megbecsülése nélkül lehetetlen. Perbeszéd helyett párbeszédre van szükség, hogy a kereszténység megújuljon, és jel legyen a békétlen világ számára.