Nehéz kérdésre könnyű válasz?

Audio file

Ami már azért sem elfogadható, mert a kérdező a nehéz, egzisztenciális kérdésekre adott könnyű, felületes feleleteket már eleve elutasítja, ő a számára megválaszolhatatlannak tűnő titkokra várja az észszerű, megnyugtató magyarázatot. A tudomány mérföldes lépésekkel halad, számtalan kérdést megválaszol, ugyanakkor újabb titkok özönével találja szembe magát.

Egy meglepő eszmefuttatás szerint, ha egy emberi test atomjait egy grammnyira növelnénk, nagyjából egy Föld nagyságú égitestet kapnánk. Ha viszont a Földet alkotó atomokat az emberi test nagyságához igazítanánk, a jelenleg ismert világegyetem méretei bontakoznának ki előttünk. Az atomok mikro- és a világegyetem makroadatai elkápráztatják a kutatókat. Az ember parányi mivolta ellenére is e két világ határmezsgyéjén áll. Az atomok, szubatomok szédítő mélysége és a makrokozmosz felfoghatatlan méretei tárulkoznak fel előtte. Az atomtudóst a mikrovilág nyűgözi le, a csillagász fényévek távlatában gondolkodik. Heliocentrikus világkép ez, antropocentrikus megközelítésben.

A gondolkodó előtt felsejlik a jól ismert axióma: a fejlődés a lét alaptörvénye. De mi a fejlődés filozófiai értelme, magyarázata? Mi az a titokzatos erő, ami évmilliárdok óta átjárja, és egyre magasabb létállapotba emeli az anyagi világot? Ha nem létezne a fejlődés egyetemes törvénye, az elvetett mag a földben elrothadna, a megfogant magzat melléktermékként távozna az anya testéből, a négymilliárd évvel korábban létrejött Földünk a költő szerint azóta is „forogna keserű levében”. De nem ez történik: a mag kicsírázik, szárba szökken, a magzat fejlődik, az anya világra hozza gyermekét, öreg bolygónk átalakult, felszínén megjelent az élet.

Darwin A fajok eredete című híres könyvében kifejti, hogy a magasabb rendű fajok az alsóbbrendűekből jönnek létre, a természetes kiválasztás révén. A létért való küzdelemben mindig az erősebb fajok maradnak fenn, a gyengébbek elpusztulnak. Darwin bizonyított elmélete lázba hozta kortársait. Amikor az új elméletet egy londoni konferencián ismertették, egy anglikán püspök székéből felugrott, és magából kikelve harsogta: Lehetséges, hogy az előadó úr ősei egykor fákon mászkáltak, de az én őseim az ősszülőktől, Isten teremtményeitől származnak. Darwint félreértették, ateizmussal vádolták, noha ő mindvégig istenhívő volt. Ő a fejlődés tudományos elméletét tárta a világ elé. Nemrég a lengyel pápa Darwin elméletét hívő szempontból is elfogadhatónak nyilvánította.

A fejlődés törvényét evidenciának tartjuk, amit elfogadunk, de bizonyítani nem tudunk. A hívő elme elcsodálkozik azon, hogy az élettelen anyag az értelemre jellemző következetességgel a fejlődés útját követi, és öntudatlanul is észszerű vonásokat mutat.

A fejlődésnek három döntő korszakát vázolhatnánk fel: geoszféra, bioszféra, noosszféra. Mi történt akkor, amikor megjelent az élet, az élettelenből élő anyag lett? – Az élet nem csupán ráépült az anyagra, nem is pusztán beköltözött abba: lényegesen többről van szó. Az élet megjelenésével az anyag átalakult, magasabb létformába emelkedett. Az élettelen anyag mintegy „megdicsőült”, amikor az élet átjárta.

Az ember megjelenésével viszont létrejött az értelmes lények szférája, a noosszféra. A fejlődés az emberben is folytatódik. A legmodernebb alkotások is messze lemaradnak az emberi agytól. Ez az átlag 1300 gramm súlyú bonyolult szervünk a maga tizenkétmilliárdnyi sejtjével számol, tájékozódik, elméleteket állít fel, gépeket szerkeszt, művészeteket alkot. Ha pedig több agy együttműködik, szinte hihetetlen újdonságok születnek. Az emberi szellem fejlődése új korszakot ígér: az átszellemült lét korszakát, aminek megvannak a maga kétségtelen előjelei vallásban, tudományban, művészetben. Mennyire elképesztő egy-egy tudós aszkézise a kutatás lázában, a buddhista szerzetes szinte fokról fokra emelkedik a biológiai igények fölé. Vagy mit szóljunk Balzac önmegtagadásáról az alkotás szellemi lendületében? Heteken át alig aludt, táplálkozott, és három hét alatt megírt egy regényt.

A kefalizáció műszó azt jelenti, hogy az ember szellemi fejlődése a jövőben még inkább felgyorsul, a föld teremtménye egyre inkább átszellemül. A Biblia tömören fogalmaz: „Én vagyok a kezdet és a vég” (Jel 21,6). A teremtett világ a fejlődés hosszú, beláthatatlan útját járja végig, és egyre inkább a szellem jegyeit mutatja fel, mígnem eljut megdicsőült állapotába, amikor Isten lesz minden a mindenben. Nehéz, szinte lehetetlen Isten nélkül a tudomány jövőjéről beszélni.