Minden egyes nemzedék újat akar, az ifjúság türelmetlen, feszíti a tenni akarás. Nem akarja elfogadni az idősebb korosztály gondolkozását, szemléletét. Túlhaladottnak látja azt a világot, amelybe beleszületett, valami egészen mást, újat akar létrehozni. A forradalmárok nem érik be a toldozás-foldozással, mindent elsöpörnek, és nem számolnak a következményekkel. A forradalom lerombolta a Bastille-t és felállította a vérpadot, kihirdette az emberi jogokat, és létrehozta a terrort. Kossuth és a romantikus fiatalok elindították a szabadságharcot, és nemsokára a nemzet letiprása következett. Széchenyi mást akart, de nem hallgattak rá. A magyarság sorsa másképpen is alakulhatott volna.

Az 1848-as év elején a lengyel szabadságharc szele elérte Magyarországot is, a márciusi események lázba borították az országot. Beöthy Ödön, a nap szülötte reformpolitikusnak vallotta magát, mindvégig a szabadságharc elkötelezett híve maradt, de amikor a fejleményeket látta, megtorpant – nem merte vállalni politikai állásfoglalásának következményeit, és az emigrációt választotta.

Magyarország és Erdély békés felszabadítása rövid idő alatt végbement ugyan, de azon a dicső tavaszon már sejteni lehetett a jövendő tragédiát. A megtorlás tervét Bécsben hamarosan kidolgozták. A Habsburgok és az orosz Romanovok közötti szoros együttműködés már az 1830–1831-es lengyel forradalom leverésekor hatékonynak bizonyult. Az alighogy hatalomra jutott Ferenc József egyik segélykérést a másik után küldte a cári udvarhoz. Kérése rövidesen meghallgatásra talált, a cár a katonai segélynyújtás mellett döntött. A moszkvai kanosszajárás akkor érte el tetőpontját, amikor a cár a fiatal császárt magához rendelte, aki letérdelt és kezet csókolt birodalma megmentőjének. Ahogy annak idején „Párizs megért egy misét”, úgy e vazallusi gesztus is megért egy katonai segélynyújtást.

A politika szótárában a hála ismeretlen fogalom. A császár – nyilván – tudta, hogy alig száz évvel korábban a Habsburg-uralmat a magyarok mentették meg. Mária Terézia számos alkalommal ki is fejezte háláját a magyar huszároknak, akik az „Életünket és vérünket a királynőért” szállóigével tettek tanúságot a császárné melletti hűségükről. De a császárt a múlt nem érdekelte: a trónra lépéssel a fejébe szállt a dicsőség, és letiporni készült a lázadó magyarokat.

Beöthy Ödön elmenekült a veszély elől, Bem tábornok Magyarországra jött, és felvállalta a szabadságharc ügyét. A politikus kereket oldott, a katona helytállt. A katona elsősorban az, aki nemcsak szép szavakat hangoztat, hanem ha kell, kockára teszi az életét. A lengyel szabadságharc elbukott, Magyarországon viszont felcsillant a remény: véget lehet vetni az idegen elnyomásnak. A csatatereken harcoló katonáknak, tábornokoknak egész sora arról álmodott, hogy szabad, új világ van születőben. Nem véletlenül nevezték a márciusi fiatalokat romantikus nemzedéknek: romantikus volt az, ízig-vérig.

Bem tábornok elvállalta az erdélyi hadsereg teljhatalmú főparancsnokságát, átvette Czetztől a hadsereget. A kortársak döbbenetes színekkel ecsetelik az Erdély határán álló, szétzilált magyar honvédség akkori állapotát. Rosszul felfegyverzett, képzetlen újoncokból álló sereg volt az, melynek legénysége csak pár hetes kiképzésben részesült, a tüzérek nem értettek az ágyúk kezeléséhez, alig akadt gyakorlott zászlóaljparancsnok a seregben. Rossz volt az ellátás, az újoncokat fegyelmezetlenség jellemezte. Ezzel a sereggel szemben viszont ott állt a jól felfegyverzett, kitűnően képzett császári hadsereg. Ráadásul a császári fővezér jól ismerte az erdélyi terepet és viszonyokat, szemben Bem tábornokkal, aki először lépett Erdély földjére.

A helyzet felismerése, az erős akarat, a kitartás csodát művelt: a magyar hadsereg rövid idő alatt ütőképes ellenfélnek bizonyult. A vetélytárs Czetz tábornok is elismerte: „Bem tábornok katonái és tisztjei istene, atyjukat és mesterüket tisztelik benne.” A hadsereg helytállása, hősiessége a vezér nagyszerű erényeiből, példamutatásából fakadt.

Bem tábornok az erdélyi szabadságharc legendás hőse, amint Báthory István erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király is a lengyel nép szabadságharcának ikonikus alakja. Kölcsönösen beírták nevüket a magyar és a lengyel nép történetébe. A magyar–lengyel barátság nem tünde álom, hanem a közös küzdelem, a szabadságvágy vérrel megpecsételt szövetsége, amelyet napjainkban a balliberális hatalom igyekszik szétzilálni. Vajon sikerrel jár majd az alattomos kísérlet?