„Hányan sírják, panaszolva / ezt az életet: / milyen szép lehetett volna, / s milyen csúnya lett.” (Babits Mihály). Ennél tömörebb, találóbb szavakat aligha lehet találni Árva Bethlen Kata életére. Ha csak futó pillantást vetünk a sokat szenvedett erdélyi nagyasszony életútjára, kérdezhetjük: hogyan maradhatott talpon oly sok csapás súlya alatt egy törékeny asszony? Kálváriájáról litániát lehetne írni. A vallásos református lányt kényszerítették, hogy házasságra lépjen Haller László katolikus főúrral. Hogy mit jelent egy kényszerházasság, azt a mai fiatalok alig érzékelik, a régi időkben viszont bevett szokás volt: a szülők döntöttek gyermekük sorsáról. A mindössze 22 évesen megözvegyült asszony később gróf Teleki József felesége lett, de rövid idő múlva második férjét is elveszítette. Másodszori özvegységét követően gyászában Árva Bethlen Katának nevezte magát. Két házasságából született négy fia meghalt, kettőt pedig erőszakkal elszakítottak tőle, hogy a számára idegen katolikus vallásban neveljék. Időközben egészségi állapota is megromlott, betegségei súlyosbodtak. A magára maradt asszony egyetlen vigasza puritán református hite maradt. Az udvarába fogadott Bod Péter tudós református lelkipásztor a vallásilag fogékony asszony mellé állt, akit bevezetett a Biblia világába. A rendszeres bibliaolvasás és a keresztény hit alapos ismerete a mostoha sors hathatós ellenszerének bizonyult, az asszonyt a csapások nem törték meg. Tollat ragadott, hogy a szenvedőknek vigaszt nyújtson és életének maradandó emléket állítson.

Az 1752-ben megjelent Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása című terjedelmes műve az erdélyi barokk memoárirodalom kiemelkedő alkotása, a szerző hiteles vallomása. Az „Előljáró beszéd a keresztyén istenfélő olvasóhoz” című részben ízes magyar nyelven többek között így fogalmaz: „Az Isten ostora, mellyel a maga fiait, leányit kezéhez tanítja, a nyavalyák és az életbéli sok keresztek: Mind az Ó- s mind az Újtestamentomi írásokban sok példájok vagyon erre a keresztviseléseknek terhek alatt csüggedező lelkeknek, hogy az Istennek legkedvesebb szentei is ezen az úton mentenek által az Isten szent színének látására. (…) A nyavalyának pedig nagyságát, a keresztnek súlyosságát, maga a kegyelmes és szent Úristen mérsékli mind azt, mennyi légyen, mind azt, meddig tartson, hogy a nyomorult, bűnös embernek gyengélkedő hite egészen el ne fogyjon, s teljességgel el ne vesszen.”

A memoár szerzője hosszasan elmélkedik a „Boldogok, akik sírnak” bibliai igén, akárcsak mi, akik az élet útvesztőin kérdéseket intézünk az ég felé. Van, amit értünk a Bibliában, van, amit alig vagyunk képesek felfogni. A könyvek könyvében megtalálható mindaz, ami isteni és emberi. Az emberi szempontokat értjük, az isteni távlatokat csak sejtjük.

Bethlen Kata több mint háromszáz évvel ezelőtt olyan kérdéseket vetett fel és kereste azokra a választ, amelyek ma is időszerűek, és mindig is azok maradnak. „Boldogok, akik sírnak?” Jézus a hegyi beszédben levegőbe röpíti az evangéliumról alkotott naiv elképzelésünket. Ő csodatevő volt, környezetében minden beteget meggyógyíthatott volna, minden éhezőnek kenyeret adhatott volna, a halottakat sorra feltámaszthatta volna. Miért nem tette? Miért érte be jó néhány csodával, amelyeket azért művelt, hogy isteni küldetését igazolja? Miért hagyta a világot olyan elesettnek, mint amilyennek találta? Tovább kérdezhetünk a szenvedő világgal: miért születnek testileg, szellemileg sérült gyermekek? Miért jellemzi ellentmondás a szenvedő világot, amelyben csodák és szörnyűségek, rend és káosz, igazság és hazugság, jóság és gonoszság egyaránt megtalálható? A kérdéseket minden szenvedő ember naponta felteszi.

Isten a Golgota „botránya” nélkül is megválthatta volna a világot, végtelen hatalmával minden bűnt eltörölhetett volna, de nem tette. Nem tette, mert szenvedés révén akart kiengesztelődni, tudtul adta, hogy a szenvedés mélyén olyan érték rejlik, ami a felszínen nem érzékelhető, ami az ember „józan” gondolkodását felülmúlja. A szenvedő ember előtt lehull a lepel, a teremtmény a maga mezítelenségében áll Teremtője előtt. A szenvedő ember áll igazán közel a Golgota Krisztusához.

Amit az evangélium nem ígér, azt nem is lehet számon kérni. A szenvedés nélküli evangélium az égiek jutalma, az evangélium nélküli szenvedés a kárhozottak végzete. Az evangéliumért vállalt szenvedés a zarándok hívő örök jutalma.