A múlt varázsa

Audio file

„Bort, búzát, békességet” – olvassuk a székely kapukra vésett szállóigét. Bort? – Gyergyóban nem terem szőlő. A székely atyafi állítólag felpanaszolta az Úrnak, hogy amikor a föld javait szétosztotta, a Székelyföldről megfeledkezett, a hegyes vidékeket szőlő nélkül hagyta. Zúgolódásáért meg is kapta a dorgáló szavakat, a ferences barát emígy térítette jobb belátásra a méltatlankodót: az Úr nem volt figyelmetlen, Őszentfölsége tudta, hogy a magaslatokon a szőlőlé hamar az emberek fejébe száll. Noé ősatyánk lapályon élt, szent ember volt, és mégis felöntött a garatra, amiből családi bonyodalom keletkezett. Az Úr szeret minket, székelyeket – folytatta a barát –, bor helyett borvízforrásokat teremtett, hogy az emberek azzal oltsák szomjukat.

Búza? A rövid nyár miatt nem érik be, a hegyvidék az árpa és a zab hazája. Ezek az eleségek is az Úr adományai, amelyekért hálásnak kell lenni.

Békesség? Ebből talán több van, mint borból és búzából. A csíksomlyói búcsú hitbéli szüret, ahol az atyafiak kiengesztelődnek az éggel, béke tölti el lelküket, ami kitart egész éven át.

Gyergyó hegyeire felkapaszkodva elkápráztat a természet szépsége, az az érzésünk támad, hogy csak ki kell tárni karjainkat, és máris az eget érintjük. A csermelyek, patakok a gyermekét kebléből tápláló anyához hasonlóan éltetik a vidéket. A hegyek lábánál, a medence peremén lévő falvak templomtornyai, mint megannyi antenna, égi hullámhosszra vannak beállítva, mintegy emlékeztetnek, hogy az égi és a földi haza szétválaszthatatlan.

A Gyergyóditróban született Tarisznyás Márton már egyetemi évei alatt a helytörténész és néprajzkutató szenvedélyével látott munkához annak tudatában, hogy szülőföldje egyike a legkevésbé ismert néprajzi tájaknak. A gyergyói táj „lelke” vonzotta és munkára szólította. Mintha érezte volna, hogy rövid földi életében nagy feladat vár rá. Kutatóként elég bátornak érezte magát, hogy szülőföldjén vállalja a próféta szerepét, megfeleljen a szakma kihívásainak. Gyergyó egyetlen néprajzkutatójaként önkéntes munkatársakat toborzott, és megalapította a gyergyói Néprajzi Múzeumot.

A múzeumban a letűnt idők tárgyi emlékei láttán elmélázunk és kérdezzük: hová tűnt a régi világ, amelyben minden egészen más volt? Eleink napokig, olykor hetekig döcögős szekereken, vagy az akkori idők fényűző alkalmatosságán, postakocsin utaztak idegen tájakra. Elmúlt az az idő, amikor jó ideig kellett kínlódni az acéllal, kovával és taplóval, hogy az atyafi tüzet csiholjon, és rágyújthasson a szűzdohánnyal tömött pipára. Hol van az a régi jó világ, amikor még telefon, távíró, rádió, vasút, autó, repülőgép, meg az ördögi technika egyéb vívmányai ismeretlenek voltak, és az emberek még nem percekben, hanem napokban, hetekben számoltak. Nem futottak versenyt az idővel, mégis mindenre volt idejük, mindenhová elértek. A sorssal ők is elégedetlenek voltak, olykor pereltek az éggel, de azért örültek az életnek, sorsuk jobbra fordulásában reménykedtek. Nem a holnapot vizslatták, életbölcsességük azt sugallta: elég a mai napnak a maga baja. Gyakran visszanéztek a múltba, hogy az elődök örökségét, tapasztalatát gyarapítsák. Minden megpróbáltatásban módot találtak a gondok elűzésére, értelmét látták a küzdelmeknek, az életnek.

Kihaltak a régi míves mesterségek. Nincsenek többé kádárok, vargák, fazekasok, molnárok, csak a névtárban találjuk emléküket. Tutajok sem indulnak a Maroson idegen, messzi tájakra. Az ősi mesterségek egy sajátos kultúra hordozói voltak, hagyományokat képviseltek, amelyek a népi életformában öltöttek testet. Maholnap a városi lakásokban több felvásárolt népművészeti tárgy található, mint falun. A kereskedelem mindent elkövet, hogy a népművészeti tárgyakat pénzzé tegye.

A népművészet feltámasztásának, életben tartásának helyes módja nem az, hogy az ősi népi díszítőelemeket, egy-egy tájegység sajátos jegyeit a mai tárgyakra rámásoltassuk, hanem az, hogy olyan tárgyak szülessenek, amelyek szellemükben, díszítőerejükben a letűnt időket idézik. Minél inkább elmerülünk a népművészet forma- és ízlésvilágában, annál közelebb érezzük a távoli ősöket.

A Gyergyó szomszédságában, Csíkban élt Zsögödi Nagy Imre festőművészt a múlt emlékei éltették. Házi szőttesbe öltözött, gazdálkodott, az esztenák termékeit fogyasztotta, szülőfaluja borvizét, málnaborát itta, a fenyvesek levegőjét szívta. Művészi festményeiről a letűnt világ szépsége sugárzik. A régi idők tárgyait szemlélve rájövünk: nem a gyártmányoknak, hanem az alkotásoknak van maradandó értékük.