„Vágyaimnak sólyomszárnya támadt…” (Petőfi Sándor)

Audio file

Minósz király a krétai labirintusba zárta Daidaloszt és fiát, Ikaroszt, de a találékony apa nem esett kétségbe. Szárnyakat készített, és azokkal a magasba emelkedtek. Daidalosz figyelmeztette fiát, hogy ne emelkedjék túl magasra, mert a Nap megolvasztja a viaszból készült szárnyakat, de hát amint történni szokott, a gyermekek semmibe veszik a szülői intelmet. Ikarosz megmámorosodott a szárnyalás élményétől, egyre magasabbra szállt, és megtörtént az, amitől Daidalosz tartott: a szárnyak elolvadtak, és a fiú a tengerbe zuhant.

Abody Elődöt is a repüléshez szükséges szárnyak érdekelték, a repülőgépszárny elméletének fejlesztése foglalkoztatta, nehogy a légiutasok a mitológiai hősök sorsára jussanak. És ha már szárnyakról esik szó, miért ne gondolnánk az ég állandó utasaira, a madarakra?

Gyermekkorunk meséire időskorban is emlékszünk, a színes történetek apró részleteit is képesek vagyunk visszamondani. A mesemondó már rég örök álmát alussza, de tekintete, szavai, gesztusai kitörölhetetlenül emlékeinkben élnek. A mai szülők a kisgyermeket mindennel elhalmozzák, ám gyakran megfeledkeznek a legnagyobb ajándékról, az élőszóban elmondott mesékről. Élő antennák vagyunk kisgyermekkorban, felfogjuk, rögzítjük környezetünk rezdüléseit. A szülői tilalom ellenére fára másztunk, meglestük a madarak fészkeit, megcsodáltuk az apró tojásokat, a világra jött didergő madárfiókákat.

A madárvilág a természetrajongók számára igazi reveláció. Az ornitológia tudományággá nőtte ki magát. A szakember a madár lábára apró gyűrűt erősít, ami fontos információkat tartalmaz. Vége már a legendás szabadságnak, a madarak mozgástere is megfigyelés tárgya lett. Azonosítószámot kapnak, akárcsak a légi járatok utasai. A gyűrűzés alkalmat ad az ornitológusoknak, hogy bepillantsanak a madarak „családi” életébe is. És mint kiderült, párkapcsolatuk korántsem példás. Legtöbb pár második költésre már nem tart ki párja mellett. A hím új „feleséget”, a tojó új „férjet” választ magának. Mintha ők is napjaink divatos házasságszemléletét követnék, azzal a különbséggel, hogy ők „félrelépés” esetében is képesek szárnyalni, míg a szétvált felek olykor szárnyszegetté válnak.

A technika lehetővé tette, hogy amit annak idején, gyermekkorban láttunk, amit fantáziánk kiszínezett, azt felnőttként a valóságban is szemléljük. A természetről, a növény- és állatvilágról készült filmek magukkal ragadnak. A pornó- és horrorfilmek szennyáradatában tiszta forrásnak számítanak. Elismerést érdemel az a filmező, aki alapos felkészültséggel, kellő körültekintéssel leshelyet készít magának, és aszkétafegyelemmel huzamos időn át lélegzet-visszafojtva lapul, hogy a fészek közvetlen közelében tetten érje az élet megjelenésének csodáját. Kevés kivétellel a madarak eltűrik a szokatlan, közvetlen szomszédságot. A szakértők szerint a leshelyet a madár viselkedésének megfelelően gyakran kell változtatni, mert a különféle madárfajok és ezeken belül az egyedek is mind-mind különbözőképpen reagálnak a változásokra. Másképpen viselkednek a vadonban, és másképpen a települések közelében. A települések közelsége megtépázza a madarak ösztönös életét, olykor deformálja viselkedésüket.

A megfigyelés szerint a fiókák kikelése előtti rövid időt és a kiköltés utáni néhány napot lehet a filmezés számára eredményesen hasznosítani. Ilyenkor a madár anyai ösztönével inkább a fészekben történő eseményekre, mintsem a közeli, idegen tárgyra figyel. Az élet megjelenésének varázsát és az anyaság örömét nehéz szavakba foglalni. Az anyamadár az önátadás lázában melengeti kicsinyeit, miközben szinte megfeledkezik környezetéről, a rá és fiókáira leselkedő veszedelmekről. Csak egy dolog fontos számára: anyai szeretetével befedni, megvédeni fiókáit. Egy parányi madár a lét legnagyobb titkát, a szeretet misztériumát tárja fel az ember előtt!

Nem kell-e annyira, vagy talán még inkább megcsodálnunk egy madárfészket, mint a világűrbe kilőtt rakétát? Az előbbi a természet csodája, az utóbbi a hideg ész találmánya. A világűrben száguldó ember előtt elhalványul a teremtett világ ezernyi csodája, folyton találmányaiba gabalyodik. Amit a parányi madár öntudatlanul is „tud”, azt az ember, a teremtés koronája gyakran elfelejti.

A madár fészket rak, kikölti, felneveli kicsinyeit, és amikor már végleg berendezkedne, hirtelen ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába: indulni kell az új hazába! A madár mintha az emberi sorsot példázná. És ha ez valóban így van, akkor az ornitológia a teológiába torkollik.