A magyar társadalom gyermekszerető, mégis a születési statisztikák soha nem látott mélységet tükröznek. A két állítás között nincs ellentmondás, hiszen más szeretni, és más vállalni a gyermeket. Az is lehet gyermekszerető, aki nem vállal vagy nem vállalhat gyermeket. A jobboldali nemzeti magyar kormány a gazdasági mutatók függvényében jelentős erőfeszítést tesz, hogy a demográfiai helyzeten javítson, az eredmény mégis alig érzékelhető. Várady Károly pedagógus korában nem voltak hasonló gondok. Kevés gyermek születik, ezért a szülőkre, nevelőkre egyre nagyobb felelősség hárul. Mit tesznek a megfogyatkozó jövendő nemzedék neveléséért, kibontakozásáért, boldogulásáért?

Elméleti fejtegetés helyett álljon előttünk az életízű kép. A gyermekét kerékpározni tanító apa a kerékpár mellett lohol, majd lemaradva a távolból osztogatja utasításait, miközben a gyermek elveszíti az egyensúlyt, és földre zuhan. A kerékpárt megszelídítő gyermeknek egyszerre támogatásra és szabadságra is szüksége van: egyrészt el kell vele fogadtatni a segítséget nyújtó kezet, másrészt lehetőséget kell számára biztosítani, hogy későbbi éveiben szabadon kitárulkozzon a világ felé.

Legtöbb gyermek többnyire ezzel a kérdéssel szembesül: mi leszel, ha nagy leszel? A kíváncsiskodó kérdésre a gyermek akár ezt a választ is adhatná: én nem leszek, én már valaki vagyok. Valóban, minden gyermek egyedi, megismételhetetlen. Kosztolányi víziójában: Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha… Nemcsak ujjlenyomatunkban különbözünk egymástól, a rendőrség örömére, hanem abban a belső szellemi adottságunkban is, mely ujjlenyomatunkat egyedivé varázsolja.

A gyermekkor nem valamiféle nekifutás a felnőtté váláshoz, nem arra való, hogy az emberpalántát rövid idő alatt felnőtté formáljuk. A gyermeknek joga, hogy élje a maga életét. Nem maradhat ki a gyermekkor boldog élményvilágából. A kezdő évek primer benyomásai, élményei felnőttkorban folyton visszaköszönnek. A sivár gyermekkor a boldogtalan felnőttkor elővételezése. A gyermekkor önfeledt boldogsága az elveszett édenkert bűnbeesés előtti hangulatát tükrözi. A költő is ennek ad hangot: Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, / Lovagolok fűzfasípot fújva, / Lovagolok szilaj nádparipán, / Vályúhoz mék, lovam inni kíván. (Petőfi)

A gyermekkor soha nem volt felhőtlen. Régen a létért, fennmaradásért folytatott küzdelemben a fizikai munka, és számtalan esetben a kíméletlen testi fenyítés keserítette meg a gyermekek életét, manapság a modern kor csábításai jelentenek veszélyt. Az uralkodó liberális korszellem kóros tünetei a nevelésre is rányomják bélyegüket. A pluralizmus, demokrácia, szabadság égisze alatt a hit, az erkölcsi értékek, a tekintély fogalma olyannyira szétforgácsolódott, hogy ezeket a szellemi javakat a felnövekvő nemzedék jelentős része már alig ismeri. A hagyományos keresztény értékrend lassan háttérbe szorul. Tudomásul kell venni, hogy minden gyermek inkább korának gyermeke, mint szüleinek. Megfelelő nevelői ráhatás nélkül kevés fiatal méri fel, hogy a boldogulásért kemény árat kell fizetni, önmegtagadás nélkül nincs önmegvalósulás.

A liberális társadalompolitika nemcsak a felnövekvő nemzedéket, hanem a pedagógusokat is érinti. Korábbi időkben tanítóképzőbe csak az mehetett, aki a szigorú pszichológiai tesztnek megfelelt. Manapság az egyéni szabadságra hivatkozva bárki pedagógus lehet, az is, aki képességtől, elhivatottságtól idegen szempontok miatt választja a katedrát, aki szélsőséges liberális nevelést kapott és vall. A világnézeti hovatartozás kérdése már fel sem merül: a pedagógus lehet ateista, szabadelvű, a genderelmélet híve.

Tanszabadság – halljuk a divatos szólamot. De mit értünk tanszabadság alatt, mi abban a központi érték, ami körül manapság a csatározások folynak? A hagyományos erkölcsi értékeket tagadó „felvilágosult” pedagógus magánéletében bármilyen nézeteket vallhat, ezt senki nem vitatja, de a katedra nem magánszféra, ott a sokszínű másság tiszteletben tartandó. A gond az, hogy ideológiamentes nevelés csak elméletben van, a gyakorlat azt igazolja, amit az Írás is állít: „A szív bőségéből szól a száj.” (Mt 12,34) Még a reáltárgyak oktatói sem képesek belső énjüket megtagadni.

A gyermek élő tükör, akiben az erkölcsi elveket valló szülő önmagát akarja látni. A divatos ideológia pedagógusa nem maszatolhatja be, nem törheti szét a tükröt, hogy annak csupán szilánkjai tükrözzék a fényt.