Fűzfapoéta fabatkát sem ér

Audio file

Kazinczy ráhúzta a vizes lepedőt Gyöngyössi Jánosra, a nap szülöttére, tudtára adta: térjen észhez, hagyjon fel a versírással, nincs költői vénája. Foglalkozzon inkább nyelvekkel, amelyekből mintegy féltucatnyit anyanyelvi szinten ismert. Az intő szónak foganatja volt, az átállás nehezen ment, de jót tett mind az elhallgatott költőnek, mind olvasóinak. A tehetségtelen ember nem okoz csalódást, arra csak a tehetséges képes.

Kazinczy megtehette ezt a bátor lépést, hiszen művelődéstörténetünk egyik korszakjelző, sőt korszakfordító alakja volt. A magyar irodalom nagyjai közül ő folytatta a legkiterjedtebb, és a tartalmat illetően a leggazdagabb levelezést. Tanulmányaiban nemcsak irodalmi kérdésekkel foglalkozik, hanem képzőművészeti elemzést, eligazítást is bőven nyújt. Gyönge, szinte nőiesen törékeny testalkatot szánt neki a sors, a közel egy évtizedes nehéz börtön mellett sokféle kisebb-nagyobb betegséget is el kellett viselnie. Önfegyelme példaértékű.

Kérlelhetetlen kritikusnak bizonyult, a búzát az ocsútól következetesen elválasztotta. Előbb a konzervatív kálvinista debreceniekkel bonyolódott heves vitába, majd a katolikus dunántúliakkal került szóváltásba, de nem adta fel a küzdelmet. A szellemi harc az ő győzelmével végződött. Egyik tanulmányában mintegy axiómaként leszögezte: az igazi írónak mindenkor neológnak, azaz újítónak, egyszersmind orthológnak, a hagyomány őrzőjének is kell lennie.

Karinthy Kazinczy útját járta, Így írtok ti című remekművében számos tollforgató kortársát kipécézte, majd „rendet vágott az aljnövényzetben”, amivel nagy szolgálatot tett a magyar irodalomnak. Jelezte, hogy sok vers olyan, mint a pipacs, távolról virágnak tűnik, virít, de közelebbről szemlélve kiderül, hogy gyom. Jó néhány „titán” nem volt képes a nevére címzett paródiát megemészteni, ezért letette a tollat.

A költő csodabogár, szófukar, lehető legtömörebben fejezi ki magát anélkül, hogy gondolatai száraz algebrai képletté silányulnának. Rejtett üzenetet küld, ami megfejtésre vár. A próza áttetsző, könnyen érthető, de nincs csattanója, hiányzik belőle az élményt hordozó szóegyüttesek sziporkája. A próza és vers párhuzama a táncművészetre emlékeztet. Nem könnyebb lapos, kényelmes cipőben járni-kelni, mint tűsarkú cipőben, lábujjhegyen folyton egyensúlyozni, a színpadon „kínlódni”? A táncművész adja meg a kérdésre a hiteles választ.

A költészet nem veszít varázsából, ha sokan nem is értékelik művészi szépségét. Sokszor és sokat beszéltek már a költészet haláláról, a vers mégis mindig megtartotta rangját, metafizikai szerepét. A vers lírai meditáció, ami az olvasót önmagával és a környező világgal szembesíti. Verset írni, verset megérteni, értelmezni valójában csak anyanyelven lehet. Az anyanyelv biztosítja az esztétikai élmény átélését.

A művészet az ember örök útitársa, az emberrel együtt fog kihalni. Arra hivatott, hogy rávilágítson a lét titkára, frappáns feleletet adjon a megválaszolhatatlan kérdésekre. A költészet a diktatúra sötét évtizedeiben is virágzott. A lélek szomjas, nem szakdumára, szervezésre, építkezésre áhítozik, annál sokkal töbre. Szeretné bemeríteni magát a transzcendencia tengerébe.

Illyés Gyula írja: ha egy költő száz remek verset, a prózaíró három remek regényt hagy hátra, megtette küldetését, többet nem is lehet tőle várni. A nagy írók százszámra írták műveiket, mégis legfeljebb néhány kivételes alkotással vonultak be a halhatatlanságba.

Filozófiának, irodalomnak, művészetnek örök tárgya a lét, amint arra a költő néhány sora is utal: „Világra hoztak, sírba tesznek. / Akarom-e? Nem kérdeztek meg. / Emészt a tűz és vonz a láng. / Holtomig űz a másvilág.” (Márton Árpád: Refrén)

Érdemes-e vállalni az emberi sorsot, végigvinni az életet? Ha az életről üzleti számvetést készítünk, nyilvánvalóvá válik, hogy nem fizetődik ki, vesztesek maradunk. Az életben több a rossz, mint a jó, a szenvedés, mint a boldogság, a kudarc, mint a siker. A művész, a költő mindezt cáfolja, felráz aléltságunkból, elhiteti, hogy a látszat csal, a valóság más. A megtépázott élet is értékeket hordoz. Az ember kicsi és nagy, jelentéktelen és hatalmas, halandó és halhatatlan, a sír átmeneti lakója és az örökkévalóság várományosa.

A líra, a művészet, a zene vajúdásból születik. A mennyben nem lesz szenvedés, ezért a művészet is megszűnik. Ha a költőnek, művésznek, zenésznek van hozzá lelkiereje, vonja meg a „nyereség” és a „veszteség” mérlegét az öröklétben.