A GPS szerepében

Audio file

Sok gyermeknek gondot okoz az olvasás, de számos felnőtt is nehezen boldogul a betűk világában. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint a kínos helyzetet az olvasás élményszerűvé tételével lehet orvosolni, ha azt végképp felszámolni nem is lehet. Egy felmérés szerint az Európai Unió éllovasának számító Franciaország kilenc százaléka analfabéta. Ha ez igaz, akkor a magyarok hátradőlhetnek a székükben.

Az újszövetségi szentírás a zsidó törvénymagyarázókat „írástudóknak” nevezte, akik a nép körében nagy tekintélynek örvendtek, mivel teológiai és jogi útmutatást nyújtottak a tanulatlan embereknek. Az írástudók koruk értelmiségi rétegét képezték, manapság viszont az értelmiségi kategória sokkal árnyaltabb, bonyolultabb, alig meghatározható társadalmi réteget alkot. A posztmodern társadalom ellentmondásos világában nehezen felismerhető. Egyre több a diplomás sorainkban, de tetszik, nem tetszik, a diplomával rendelkező személy még nem nevezhető értelmiséginek. Az orvosnak, ügyvédnek, kutatónak szakmája van, az értelmiségi státus viszont nem foglalkozás, legkevésbé mesterség. A szellemi munkát végzők inkább technokratáknak nevezhetők, akik saját szakterületükön otthonosan mozognak, de más szellemi ágazatokhoz csak épp konyítanak. A saját szakterületén kívül semmi más iránt nem érdeklődő, egyébként magasabb végzettségű személyt a nem éppen hízelgő „szakbarbár” jelzővel illetik.

Az értelmiségit nem lehet beskatulyázni, kilóg a sorból, egyszerre konzervatív és haladó, kritikus és értékeket felismerő, illetve elismerő. A folyton mozgásban lévő, változó életjelenségek éber követője, elemzője. Az egyszerű szellemi munkással ellentétben az értelmiségi – a filozófus, az író, a gondolkodó – valamiféle világlátással rendelkezik, és a kívülállóban azt a benyomást kelti, hogy több az esze, mint amennyivel valójában rendelkezik. Árgus szeme van, reális helyzetfelismerő, ő az a próteuszi lény, aki egyszerre több hullámhosszt is képes fogni, amelyekből kiszűri a lényeget.

Az értelmiségi nem politizál, egyik párt felé sem mutat különösebb szimpátiát, ugyanakkor folyton belebotlik a politika kacatjába. A The Guardian angol napilap egyik számának kritikarovatában ez a mellbevágó kérdés olvasható: Vannak-e értelmiségiek manapság Kínában? A provokáló szerző ezzel indítja tanulmányát: a pekingi ócskapiacon még ma is találni olyan giccses szobrocskákat, amelyek a szocialista realizmus által megkívánt stílusban ábrázolják az életet. Az idős professzor letérdel egy vörösgárdista lány csizmája előtt, a nyakában lógó táblán ez a felirat olvasható: én egy szegény másképp gondolkodó vagyok. A helyzet azóta némiképp változott: manapság a professzorokat jól megfizetik, ráadásul nem is kell a vörösgárdisták előtt leborulniuk, ugyanakkor a politikai vezetés teljes lojalitást követel tőlük, ami a klasszikus értelemben vett értelmiségi státus feladását jelenti. A szabadon gondolkodó értelmiségiek felé egyértelmű a kommunista párt üzenete: „Ne okoskodjatok, alkossatok.” A zárt akadémiai vitákon megengedett a véleménynyilvánítás, de csak akkor, ha az nem kerül nyilvánosságra. A cinizmus fintora, hogy a Párt ideológusai a nyugati filozófiát melegen ajánlják abból a meggondolásból, hogy „az okos a másik hibájából tanul”. A kínai értelmiséget megfizetik, ha az hajlandó elfogadni a Párt által kijelölt ideológiai korlátokat. Az angol cikk írója felteszi a szarkasztikus kérdést: Elfogadni a szabad véleménynyilvánítás korlátozását? Benevezni a „csőlátók” seregébe? Méltó ez az értelmiséghez, cserébe bármiféle ellenszolgáltatásért? Más az érték-, és más az érdekorientáltság!

Az értelmiségi lát és láttat, a fától látja az erdőt. Az ismereteket bárki megszerezheti, amint azokat az értelmiségi is megszerzi, és ehhez a lényeglátás képessége társul. Értelmiséginek részben születni kell, részben azzá kell válni. Babits írja: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, mit akar.” Az értelmiségi tudja, látja az irányt, ezért nélkülözhetetlen.

Egy régi feljegyzés szerint a kolostor szerzetesei elöljáró-választásra gyűltek össze, és a jelölőbizottság tagjai különböző javaslatokat tettek. Egyesek szentéletű társukat ajánlották, mire a korelnök megjegyezte: ha szent, imádkozzék értünk. Mások nagy tudású társukra tettek javaslatot. Ha tudós, tanítson minket – hangzott a szentencia. Közösségünkben van egy testvér – jegyezte meg egyikük –, aki nem viszi túlzásba az imádságot, és tudása is kívánnivalót hagy maga után, de éles eszű, nagyszerű meglátásai vannak. A korelnök gondolkodás nélkül rávágta: ez bölcs, ő legyen az elöljáró, ő vezessen, irányítson.