A kórház és a temető után legtöbb könnyet a színházban hullatunk. Együtt örülünk és sírunk a színésszel. Titokzatos lény az ember: elég egy szó, egy tekintet, egy látvány, hogy szemében a könny megjelenjen. A sírás életünk velejárója a bölcsőtől a koporsóig. A rejtélyes lélek könnyek és mosolyok tengere. A víz a körforgás következtében visszatér a tengerbe, de az elejtett könny visszafordíthatatlan. Miért van az – kérdezhetjük –, hogy ami egyik embert hidegen hagyja, attól könny szökik a másik szemébe? Az is titok, amiért egyik ember örömében, másik keserűségében sír. A sírás a lélek zsilipje, a feszültséggel terhelt életet elviselhetővé teszi, feloldja a nyomasztó szomorúságot. Aki kisírja magát, azt már vigasztalni sem kell, ő vigasztal másokat.

Darwin, a fajok eredetének kutatója szerint a sírás eredetileg segélykérő hangjel volt. Tegyük hozzá: az is marad. A lélek búvárai a csecsemő sírásának változatairól hosszú tanulmányokat írnak. A népi kultúrában a siratóasszonyok naiv dramatizálással búcsúztatják a halottakat, így enyhítik a gyász fájdalmát. A gyászolókkal együtt, olykor helyettünk sírnak. Az ember titokzatos lény. Sírása, ez a zavart keltő, feszültséget oldó, katarzison átsegítő állapot a kutatás ellenére is rejtély marad. Vegyileg minden könnycsepp azonos összetételű, de a mögötte lévő lelkiállapot minden esetben más. Amint nincs két teljesen egyforma ember, úgy két azonos elsírt könnycseppet sem találunk. Többnyire a nők sírnak, hiszen a sírás a női „fegyvertár” kelléke – mondják a rossz nyelvek.

A síró kisfiú gyakran hallja az elmarasztaló megjegyzést: ne sírj, lányoknak való a sírás. Szülei el akarják vele hitetni, hogy a sírás gyöngeség jele. A fegyelmezett férfi képes úrrá lenni érzelmei fölött, visszafojtja könnyeit. Az önfegyelemnek e megnyilvánulása kétségtelenül akaraterő dolga, de marad a kérdés: ilyen esetben vajon a lélek megszabadul-e a fájdalomtól, a visszafojtott könnyek mögött nem megy-e végbe a még nagyobb kínnal járó belső sírás.

Nem a gyöngeség jele, hanem az emberség, az együttérzés őszinte megnyilvánulása, ha élettársunk, szüleink, barátaink koporsója mellett keserves zokogásban törünk ki, és azt érezzük, hogy a veszteséget nem vagyunk képesek túlélni. Perelünk az éggel: miért nem minket szólított el az árnyékvilágból.

Amikor a színész könnyes szemmel beszél hozzánk, elhisszük könnyeit. Átélt szerepével a költő szavaival üzen: „Uram, ha megmetszett szőlőd lettem, / Add, hogy hulljon is a könnyem. / Venyigémet ne dobd tűzre, / legyen abból termő tőke. / Áldj meg, Uram árvasággal: / jót szeretnék tenni mással.” (Vörös Jolán: Michaela)

A diktatúra hosszú évtizedei alatt a színház volt a szókimondás színtere. Ami nem hangozhatott el rádióban, televízióban vagy más nyilvános fórumon, amit a kocsmalátogató sem mondhatott el cimborájának, hiszen a falaknak is fülük volt, az a színpadon jutott kifejezésre. Hofi Géza feje tetejére állította József Attila metaforáját, így lett a „fecseg a felszín, hallgat a mély”-ből „hallgat a felszín, fecseg a mély” változat.

Amikor a színész III. Richárdot alakította, a közönség a diktátort látta maga előtt, amikor Németh László Galileije került színre, senki sem az inkvizítorokra, hanem a párt kérlelhetetlen cenzoraira gondolt. Miért arattak oly nagy sikert Sütő András történelmi drámái? – Mert mindenki érezte, hogy a szerző a kommunista rendszer visszás, kilátástalan állapotát művészi érzékkel a múlt eseményeibe csomagolta. Gondterhelten léptünk be a színházba, és felszabadult érzésekkel távoztunk. A színház egészen más világ, abban nem hallunk bevándorlásról, környezetszennyezésről, energiaválságról, terrorizmusról. A színházban azon is nevetni tudunk, ami az életben szomorúságot okoz. Vicces apróságnak látjuk azt, amit a megélhetés gondja, a kudarctól való félelem felnagyít.

A szovjet kommunisták a Nagy Októberi Forradalom után kijelentették, hogy az osztály nélküli társadalomban a színházra többé már nincs szükség, ezért elkezdték a moszkvai nagyszínház kelléktárának felszámolását, szétosztását. A színház igazgatója hiába bizonygatta, hogy Rettegett Iván cár öltözéke nem talál a szovjet proletárra, kérésének nem volt foganatja. Ha a kommunista utópia valóra válna, és a színház megszűnne, a tragédiát az emberiség aligha lenne képes átvészelni.