„Szegény, együgyű fejedelem”

Audio file

Az idegen eredetű „kampány” szó beszüremkedett nyelvünkbe. Hogy ez mit jelent, azt a polgárok minden szavazás előtti hajrában érzékelik. A politikai pártok próbálják meggyőzni a szavazókat saját politikai irányvonaluk helyességéről, nélkülözhetetlenségéről. A kampánymenedzserek megtervezik a párt és vezető politikusainak arculatát, jelképeit, jelszavait, valamint a reklám- és propagandahadjárat fő állomásait. Az erőszakos, tolakodó jelölt ellenszenvet kelt a tájékozott választók körében, akik átlátnak a sikerpropaganda olcsó ígéretein, hiteltelen programjain. A magyar politikai kampányok a kereskedelmi reklámok színvonalára süllyedtek, a balliberális médiafölény és a külföldi pénzügyi támogatás nagyobb sikertényező, mint az igazság, az erkölcs vagy a közjó programja.

A mi tájaink választópolgára talán azt gondolja, hogy a nyugati, jóval fejlettebb demokráciákban a választási kampányok a politikai kultúra keretében zajlanak, de hiedelme csakhamar szétfoszlik, ha – például – az amerikai elnökválasztás véghajrájában a két elnökjelölt vetélkedőjét hallgatja. Szinte nem hisz a fülének, amikor az elnöki székért való küzdelemben a vetélytársak a világos, hihető politikai program helyett személyeskedésbe csapnak át, kiteregetik egymás szennyesét. A korrupciótól kezdve a hálószoba kalandjain át a közügy lejáratásáig számos valós vagy valótlan vád szőnyegre kerül. A nagyvilág pedig élő adásban, elképedve hallgatja az alpári küzdelmet. Ide kívánkozik Churchill találó megjegyzése: A demokrácia a lehető legrosszabb politikai képződmény, de – sajnos – jobbat még nem találtak ki.

Idők folyamán az erdélyi fejedelmi trónért is ádáz küzdelem folyt, de a XVII. század végén szokatlan fordulat következett: a politikusok úgy menekültek a fejedelmi széktől, mint egerek a süllyedő hajóról. A leigázott ország teljhatalmú ura, a török szultán, lasszóval fogott egy nemest, Apafi Mihályt, azzal a figyelmeztetéssel: ha ő sem vállalja a fejedelmi tisztséget, akkor világ csúfjára egy szász papot ültet a fejedelmi székbe.

Apafi uralkodása tele volt tévedéssel, meggondolatlan ítéletek, döntések fűződnek nevéhez, ártatlan embereket kínoztatott meg, küldött vérpadra. Az uralkodói dicsőség, gazdagság, népszerűség, örömök az elődök idejében a fejedelmi élet tartozékai voltak, amelyekből Apafinak alig jutott valami. Az ország külpolitikai megítélése is folyton romlott, a korábban elkezdett építkezések leálltak, Erdély önállósága megszűnt, rövid idő alatt a Habsburg-ház keleti tartományává süllyedt. Kicsinyes udvari élet, asszonybefolyás, pletykák, alaptalan gyanúsítgatások kezdték jellemezni a fejedelmi udvar mindennapjait.

„Lassú észjárású, hirtelen haragú, részeges, de jóindulatú ember”, nagyjából ezek azok a jelzők, amelyek Apafi nevének hallatán tudatunkban megjelennek. Jókai rajzolta meg a fejedelemnek ezt a szánalmas képét, de nem tart róla többet a történetírás sem. A regényíró és a történész közös forrásból merített, hitelesnek fogadta el a fejedelem kortársainak véleményét, feljegyzéseit. Elfogultságuknak egyszerű a magyarázata: Többen közülük ellenséges viszonyban voltak Apafival, mivel a fejedelem többet közülük felségsértés címén megfosztott birtokától. A sok becsmérlés között szinte már dicséretnek számít a kortárs megjegyzése: „Papnak született, nem fejedelemnek.”

Valóban nem fejedelemnek, hanem papnak, tudósnak született, akinek teher volt a kormányzás. Örömmel bízta az ország gondjait kancellárjára, és az sem zavarta, ha a fejedelmi udvarban a felesége volt a hangadó. Apafit a tudomány érdekelte, amitől a szultán döntése elragadta. Ez a politikailag sikertelen fejedelem ugyanakkor kora legműveltebb emberei közé tartozott. Műveltségét mi sem bizonyítja jobban, mint rendkívül gazdag könyvtára. Könyvei között történelmi, földrajzi, orvosi, jogi, államtudományi, heraldikai, nyelvészeti művek egész sora volt található. Ez a nagy műveltségű fejedelem nemcsak olvasó, hanem író is volt, amiről bírálói „megfeledkeztek”. A fejedelem korábbi megítélése napjaink politikai lejárató kampányára emlékeztet. A tárgyilagos történelmi kutatás későn kezdett a fejedelem uralkodásának tárgyilagosabb elemzéséhez.

A viszonylag önálló Erdély alkonya kétségkívül Apafi nevéhez fűződik. Hozzátehetjük: mindenki alkalmas valamire, de senki sem alkalmas bármire. A néhány évtizeddel korábban még virágzó fejedelemség a mai szemlélőben gondolatokat ébreszt. Mi lett volna – kérdezhetjük –, ha Erdélynek e válságos időszakában az aranykor valamelyik fejedelme ült volna a fejedelmi székben? Kikerülhető lett volna Erdély hanyatlása, a függetlenséget okos politikával meg lehetett volna őrizni? A kérdésre a történész sem tudhatja a biztos választ.