A vadállatok felkutatása és elejtése a hatalom, az uralom kifejezője. A ragadozó állatok zsákmányszerű megszerzése az erő szimbóluma, a férfias virtus fitogtatása. Az ősi vadásztársadalmakban a mágikus rítusok lényeges eleme a vadászat sikerének megünneplése volt. A magyar eredetmonda is egy mitikus állat, a csodaszarvas üldözéséről szól. Hunor és Magyar, a két vitéz levente abban találta gyönyörűségét, hogy vadászat közben messzire kalandoztak apjuk palotájától. A középkori királyi, nemesi udvarok jellegzetes tevékenysége a vadászat volt. Szent István fia, Imre herceg és Zrínyi Miklós a vadászat áldozatai lettek, hogy más tragikus vadászkalandot ne is említsünk.
Egyik székelyföldi iskolában a tanuló az őskori vadembert így határozta meg: az ősember vadász volt, aki az erdő vadjait kíméletlenül irtotta. A bizarr vélemény a Kárpátok rengetegében olcsó pénzért vadászó nyugatiak némelyikére is talál, aki az erdőben szabadon garázdálkodó vadkapitalistának is nevezhető. Nyugaton már csak rezervátumok vannak, nálunk a Kárpátok még őrzik viszonylagos épségüket. De ki tudja, meddig?
Az adoma szerint három vadász összebeszélt, hogy elejtik a helységbe be-bejáró, garázdálkodó medvét. Hogy a kockázatos vállalkozáshoz bátorságot nyerjenek, betértek a faluszéli csárdába, és felöntöttek a garatra. Mivel nem volt pénzük, azt ígérték a csaplárosnak, hogy tartozásukat az elejtett medve bőrével fizetik majd ki. A kaland azonban nem úgy végződött, ahogyan remélték. Amikor hirtelen feltűnt a medve, inukba szállt a bátorság: egyikük elszaladt, a másik fára mászott, a harmadik, aki se futni, se mászni nem tudott, földre hasalt és lélegzetét visszafojtva halottnak tette magát. A medve körülszaglászta, majd abban a hiszemben, hogy döggel van dolga, odébbállt. Mikor a cimborák már túl voltak a veszélyen, kíváncsian faggatni kezdték a földről feltápászkodó társukat: mit súgott füledbe a medve? Csak azt mondta – válaszolta a remegő hangú vadász –, hogy máskor ne igyunk addig a bőrére, amíg el nem ejtettük.
Hol vannak már az egykori kalandos vadászatok Erdély sejtelmes rengetegeiben? Ki tudja már, hogy ezeknek megvolt a maguk rituáléja, a vadászat előtt, alatt és után alkalmazandó írott és íratlan szabályai, a szakma presztízse, a vad tisztelete. A szabálysértést olykor maguk a vadászok, olykor a vadak torolták meg. A vadászpuska mellett a vadászkésnek, a vadász leleményességének, lélekjelenlétének, fizikai erejének is megvolt a jelentősége. A vadásztörténetek ettől váltak izgalmassá, színessé. Egy vadászkaland előadóját bizonyára meglepné az epés mondás: „Soha nem hazudnak annyit, mint házasság előtt, háború alatt és vadászat után.
A közelmúltból még emlékszünk a nagy vadászra, a néhai román diktátorra, akinek szinte minden hegyvidéken vadászkastélya volt. A megyei pártvezérek már-már versenyre keltek, hogy kinek sikerül a nagy vendéget egy-egy hétvégén vadászkastélyában fogadni. A különös kegy „felejthetetlen” emléknek számított, ami egyben a hivatali szék biztonságát is jelentette.
A kisgyermekek képzeletében szederről, málnáról, áfonyáról, vadméhek mézéről álmodó maci az ellene tervezett merényletről mit sem tudott. Legfentebb az tűnt fel neki, hogy táplálékáért nem kell barangolnia, minden finom falatot egy helyen megtalál. A kijelölt bizalmi emberek a helyszínen leölt lovak húsával, vágóhídi aprólékkal, csöves kukoricával csalogatták a gyanútlan állatot a leshelyre. Egy vérbeli vadász bizonyára végleg eldobta volna a vadászfegyvert, és letagadta volna foglalkozását egy-egy ilyen siralmas eset láttán, arról nem is beszélve, hogy egy békésen táplálkozó vadállatot néhány méterről lelőni a vadászerkölcs megcsúfolása.
A leshelyes medvevadászatoknak nagy keletje volt, a nagy vadász szenvedélyét csillapították. A sikeres aktus után pezsgőbontás és gratulációk következtek. Végül a terepjáró gépkocsi és a felszálló helikopter motorzúgása után az erdő lassan elcsendesedett, csak a fenyők kezdtek halk suttogásba a misztikus félhomályban. A vadak folytatták békés, csendes életüket. Csak a vesztőhelyen elvérzett anyamedve bocsai nyugtalankodtak, hiába várták zsákmánnyal visszatérő anyjukat.
Az erdő féltő szelleme nem nézhette tétlenül a történteket, bosszút forralt, átkot szórt: golyó oltsa ki annak életét, aki rátámad az erdő védtelen vadjaira. Az átok megfogant. Azóta már a vadásztörténeteknek sincs igazi csattanójuk, hiszen a poént korábban már lelőtték.