A hinni vagy nem hinni dilemma a shakespeare-i Hamlet-monológ „lenni vagy nem lenni” kijelentésére emlékeztet. Valamiben mindenki hisz, az ember gyógyíthatatlanul hívő lény. A mindennapi hit annyira nyilvánvaló, hogy fel sem figyelünk rá. Gépjárműre szállunk fel, és nem kételkedünk, hogy bizton célba érünk. Műtétnek vetjük alá magunkat, „hisszük”, hogy az orvos ért szakmájához, segíteni akar rajtunk. A fiatalok szerelmet vallanak egymásnak, hisznek jövendő boldogságukban. A nem hívő ember élete is folytonos tanúságtétel valamiféle „laikus hit” mellett: hit a tudományban, a haladásban, egy emberibb világban. A nem hívő embert nyugtalaníthatja a gondolat: mi értelme a küzdelemnek, alkotásnak, ha egyszer úgyis minden megsemmisül? A lét értelmén töprengve felötlik benne a gondolat, hogy vajon nincs-e igazuk a hívőknek, akik a hitben megtalálják mindazt, amit a tudományban, filozófiában hiába keresnek.

A természetfölötti hit a profán „hitnél” sokkal több, hiszen az örökre lenni, vagy nem lenni lélegzetelállító kihívásáról van szó. Bizonyos, hogy Isten léte a legnagyobb kérdőjel, de Isten nélkül minden kérdőjel. A hívő ember a legnagyobb kérdésre keresi a választ, amit a hitben megtalál, a nem hívő viszont az emberi sors számos megválaszolatlan kérdésével találja szembe magát.

Ha Isten létét tudományos módszerrel bizonyítani lehetne, akkor valószínűleg mindenki hinne, ha ennek ellenkezője lenne bizonyítható, akkor senki nem hinne. A hit minden filozófiai, tudományos kísérletet, erőfeszítést felülmúl. Az értelem útja hosszú, göröngyös, fárasztó, amint arról a hívő, tudós elmék beszámolnak. A szív Istenhez vezető útja viszont rövid, zökkenőmentes, amelyen tömegek könnyen célba érnek.

A hívő ember is ismeri a kételyt, megismerésünkben ugyanis még olyan eseményekben is van bizonyos homály, amelyekben tapasztalat alapján kialakított tudásról beszélünk. Érzéki csalódások, téves kapcsolások tudásunkat homályossá tehetik. Hittel elfogadott ismereteinkben is lehet homály, hiszen hiányzik a megismerő és a megismert közvetlen kapcsolata. A hívő ember számára a biztos alap, a mankó, amelybe belekapaszkodhat, a felmerülő hitkételyeket eloszlató végső bizonyíték: Jézus Krisztus. Krisztus személyében a láthatatlan Isten jelent meg világunkban, halálból való feltámadásával tanúságot tett a természetfölötti világ létéről. Isten Krisztusban feltárta önmagát, ezért az ember számára a végső kihívás: felismeri-e Krisztusban az Istent?

A hagyomány szerint Veronika asszony a keresztet vivő Krisztusnak kendőt nyújtott, hogy arcát letörölje. Jutalmul a visszakapott kendőn Krisztus véres arca volt látható. László Gyula Ex libris című kötetét saját grafikáival illusztrálta. A rajzokból az író-grafikus magas szintű keresztény műveltsége sugárzik. A mintegy húsz képen a szerző egész életútját felvázolja. Meglepő, hogy mindenik képen valamilyen formában Veronika kendőjét láthatjuk. Amikor kisgyermekként alszik, őrangyala mellett Veronika kendőjén a szenvedő Krisztus képe látható. Később fiatalemberként szobájában ül, ahol a függönyön tűnik fel Veronika kendője. Meglett férfiként átéli Budapest ostromát, és a beszakadt mennyezetről lelógó rongydarabon Veronika alakja tűnik fel. Édesapja ravatalánál Veronika kendője a szemfedél, és végül, az utolsó képen, a halál közeledik feléje, aki Veronika kendőjét tartja kezében.

A Veronika kendőjén látható Krisztus-arc a bibliai teremtéstörténetre emlékeztet: Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Divatos szóképpel: a Teremtő saját képét az ember lelkébe tetoválta. Az istenképiség az ember lényegi vonása, csakhogy az istenkép halvány, olykor alig felismerhető festményre hasonlít, amelyet belepett a por, a szenny. A restaurált kép viszont eredeti szépségében ragyog. A keresztény élet folytonos belső restaurációs tevékenység, az Írás szerint: levetni a régi embert és felölteni az újat, a hit kalandjában nincs leállás. A hitet nem lehet egyszer s mindenkorra bebiztosítani, páncélszekrénybe zárni. A hit nem csupán hittételek elfogadása, hanem élő, eleven Én–Te személyes kapcsolat.

A házaséletben a férj nem mondhatja feleségének: az oltár előtt már életre szóló szerelmet fogadtam, fölösleges azt folyton ismételni. Igenis, állandóan meg kell azt ismételni: a folytonos vallomás tartja egyben az egymásért élőket. Az élő hitnek ugyanez az ismérve: a hívő folyton vallomást tesz: Uram, hiszek neked, hiszek benned!