Egyik helységben a református tiszteletest és a plébánost baráti szálak fűzték egymáshoz. Egy kártyaparti hangulatában a tiszteletes így szólt: Kolléga, amit a nagyok nem képesek megtenni, azt mi hozzuk létre, egyezzünk meg: mi, reformátusok bevezetjük a déli harangszót, ti pedig mondjatok le a pápáról. A plébános mosolyogva válaszolt: az alku nem méltányos, mert ti déli harangszó nélkül is megvagytok, mi pedig pápa nélkül feladjuk önmagunkat.

Már azért is komolyra kell fordítani a szót, mert október 31-e a reformáció napja. 1517. október 31-ének délelőttjén Wittenberg lakói még nem sejthették, hogy ez a nap az ő városukból kiinduló, majd lavinaszerűen európai méretűvé dagadó történelmi eseménysorozat elindítója lesz. De nem sejtette ezt Luther Márton sem, az akkor még csak wittenbergi tanár, aki déltájban a vártemplom kapujára 95 tételt kiszegezett. Az Ágoston-rendi szerzetesnek korántsem állt szándékában a római egyház létjogosultságát kétségbe vonni, legkevésbé szétrombolni. Nem, ő csupán a visszaélések ellen akart fellépni, a búcsúcédulákkal való kufárkodásnak akart véget vetni. Tisztában volt azzal, hogy a búcsúcédulák árusítása a keresztes hadjáratok óta a pápai kassza feltöltését biztosította, de az ő idejében ez a visszaélés annyira elharapózott, hogy tenni kellett ellene valamit. A nép körében elterjedt gúnyvers találóan jellemezte a mozgalommal kapcsolatos hangulatot: „Mihelyt a pénz a perselybe hullik, a tisztítótűzből a lélek kiugrik.”

A teológusok nem találtak elfogadható magyarázatot a „szent ügylet” indoklására. Luthert is hasonló kérdések foglalkoztatták, amikor még az volt a meggyőződése, hogy figyelmeztetni kell az egyház vezetőit a visszásságokra. Ő csak a szikrát vetette a színültig telt lőporos hordóba, amely korának összes vallási, politikai és társadalmi nyugtalanságát tartalmazta. A fellángoló tűz terjedését az ő személyiségének vehemenciája tovább fokozta. Ritka jelenség, hogy egy radikális hatású történelmi folyamatban egyetlen személy akkora jelentőséggel bírjon, mint amekkora Luther Mártoné volt a reformációban.

A reneszánsz pápákat nem lehet felmenteni a súlyos felelősség alól: nem voltak hajlandók életvitelükön változtatni, nem ismerték fel idejében az egyházszakadás veszélyét, nem hoztak radikális reformintézkedéseket, amelyek megakadályozhatták volna a vészes folyamat kifejletét. A pápaság történetének e sötét korszakában alig esik szó a mindössze néhány hónapig hatalmon lévő VI. Adorján pápáról, a császár nevelőjéről, aki feddhetetlen életével, erkölcsi szigorával hozzákezdett a pápai udvar reformjához. Elküldte követét a német birodalmi gyűlésre, és megrendítő hangú levelében Istenre és Jézus Krisztusra kérte a rendeket, hogy akadályozzák meg az egyházszakadást. Ünnepélyes ígéretet tett, hogy a visszaéléseket megszünteti, feddhetetlen életű főpapokat állít a részegyházak élére. Az ígéretek embere azonban nyolc hónap múlva elhunyt. Mindez Luther fellépése után alig öt évvel később történt, amikor az egyházszakadást még meg lehetett volna akadályozni. A nagy pápa utóda azonban halogatta a reformokat. Az egyház felelős vezetői későn kaptak észbe, csak huszonnyolc évvel később,1545-ben jelentek meg a trentói zsinaton, hogy reformintézkedéseket hozzanak.

Az egyház története tanúsítja, hogy reformra minden időben szükség volt, amint azt a Biblia is sürgeti: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, öltsétek magatokra az új embert.” (Ef 4,23–24) A reneszánsz kor nagyon is rászorult a megújulásra, mint ahogy Luther maga is a próféta vehemenciájával indult, később pedig gyarlóságai egyre inkább úrrá lettek rajta. Évek múltán növekvő ingerültségével, nyerseségével ellenfeleit, sőt barátait is megbántotta. A protestantizmus új „pápája” a tévedhetetlen tanítói tekintélyt magának követelte, amit megtagadott a római pápától. Saját magát és művét gyakran Isten és Jézus Krisztus akaratával azonosította.

Katolikusnak, protestánsnak vagy bármiféle felekezet hívének minden időben szüksége van a megtérésre, élete reformjára. Luther és követői azonban továbbléptek, a krisztusi tanokat, a hitletéteményt is górcső alá vették, és azokat is megreformálták, ami katolikus szempontból elfogadhatatlan. A hitviták korszaka azonban lezárult, a párbeszéd ideje elérkezett, ami kölcsönös tiszteletet, toleranciát feltételez. A történelem Urának hatalma van, hogy a jóakaratú kitárulkozást jutalmazza annak követségében, aki „az út, az igazság és az élet”.