Nemcsak a hazaszeretet, hanem az istenszeretet is olykor életáldozatot követel, amit már az ősegyház megtapasztalt. Krisztus követői tudomására hozta: „Amint engem üldöztek, úgy titeket is üldözni fognak.” A Római Birodalom cirkuszainak porondján ezrével végezték ki azokat a férfiakat, nőket, sőt gyermekeket is, akiknek egyetlen „bűnük” az volt, hogy kereszténynek vallották magukat. Krisztus követői lángokba, vérbe, vadállatok fogai közé temetkeztek, mert hittek az isteni szónak: akik megölik a testet, a lelket nem tudják kioltani. Az egyház hitében a vértanúk vére a kereszténység éltető ereje.
Marx a Kommunista Kiáltványt ezekkel a szavakkal zárta: „A proletariátus a láncain kívül semmit sem veszíthet, cserébe viszont egy egész világot nyerhet.” A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” harcias jelszónak foganatja volt: a bolsevik kommunisták lángba borították a világot. A fellázadt nép hatalommal ruházta fel kommunista vezéreit, akik visszaéltek hatalmukkal, és létrehozták a történelem e kegyetlen diktatúráját.
Az értelmiség a német fasizmussal tisztában volt, hiszen az már fogantatásától embertelennek mutatkozott, programjában a nem kívánt fajok, a zsidók, cigányok kiirtása szerepelt. A kommunizmus viszont megtévesztő volt, a humanizmus mezét öltötte magára, a francia forradalom eszméit hirdette: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Sokan hittek az ígéretes programnak, amit a francia forradalom nem volt képes kivívni, úgy gondolták, azt a nagy októberi forradalom meg fogja valósítani. A nagy Szovjetunió a kis népek mentőangyalának szerepében tetszelgett. A báránybőrbe bújt farkas azonban hamarosan kimutatta foga fehérét. Bebörtönözte a másként gondolkodókat, milliókat küldött halálba, köztük számos hívét is. A Szovjetunió történetét a népirtások történetének lehet nevezni. A Gulag-szigetvilágot olvasva és a kommunista börtönökből szabadult rabok elbeszéléseit hallgatva, önkéntelenül is a ruandai borzalmak egyik szemtanújának mondása jut eszünkbe „Nem maradt már ördög a pokolban, mindnyájan Ruandában tanyáznak.”
A kommunista hatalomátvétel után tájainkon is kiderült, hogy a népuralom helyett oligarcha került trónra. A pártvezér rövidesen diktátorrá vált, a demokrácia mezében önkényesen uralkodott. Műveletlen, elvtelen emberekkel vette magát körül, akik szolgai módon teljesítették a felülről jövő utasításokat.
Az 1950-es évek légkörét nehéz szavakba önteni. Az igazságszolgáltatás formasággá silányult, az ügyész, a törvénybíró, a rendőr pártutasításokat hajtott végre. A Párt állapította meg, hogy ki a nép ellensége. A besúgóhálózat kiépítése, ártatlan emberek zaklatása, kínzása, a kirakatperek drákói ítélete rémületbe ejtette a lakosságot.
A II. világháború befejezése után következett az „osztályellenséggel” való leszámolás, létrehozták a fogolytáborokat, amelyekben embertelen körülmények között tartották a rabokat. A Duna-csatorna sártengerében a hajcsárok az idős, beteg értelmiségieket, papokat, szerzeteseket, kulákokat úgy hajtották, mint annak idején a fáraó tisztviselői a zsidókat az egyiptomi fogság idején.
A Brassó mellett, Földváron létesített fogolytábor egyike a kirívó eseteknek. A kommunista kormány úgy tett, mintha a háború befejezése után ott felejtette volna a magyar foglyokat. A Magyar Népi Szövetség hiába tiltakozott, az írásbeli beadványokra nem is válaszoltak. A kommunista kormány húzta-halasztotta az embertelen létesítmény felszámolását. Groza Péter miniszterelnök több ígéretet is tett, de nem intézkedett, ugyanakkor ország- világ előtt román–magyar megbékélésről áradozott.
A Román Kommunista Párt, amelyet többnyire magyar kommunisták alapítottak, élen járt a Moszkvából irányított program végrehajtásában, tüntetőleg bizonyítani akarta a nagy testvér iránti hűségét, kifejezvén háláját az ország „felszabadításáért”, később Észak-Erdély visszacsatolásáért. Mihelyt a nyugati széljárás a kommunista országban is éreztette hatását, a Sztálinvárosra átkeresztelt iparváros visszakapta eredeti Brassó nevét.
Magyarországon és néhány volt kommunista országban a kommunizmus bukása után „Terror Háza” múzeumokat létesítettek, amelyekben összegyűjtötték a kommunista terror dokumentumait, a túlélők vallomásait. Az állambiztonság titkos levéltáraiban tárolt anyag jelentős részét azonban a korábbi rendszer éltetői az átmenet zűrzavarában megsemmisítették, így bűntetteikre csak az örök Bíró színe előtt derül majd fény. A megmaradt töméntelen anyag a besúgók, ügynökök tevékenységének állít szomorú emléket.
A kommunizmus megbukott, de eszméje sokakban tovább él, kitartanak „hitvallásuk” mellett. Szívük ma is balra húz, amit szavazataik tükröznek.
A proféták felpanaszolták, hogy üzenetük olykor pusztába kiáltó szónak bizonyult. A kommunista diktátorok bűneire való emlékeztetésnek is ez lenne a sorsa? A mában élőknek kell erre választ adniuk!